Amikor másnap meglátogatta, tele volt a kórterem. Mindnyájan Hajnalkához jöttek búcsúzni. A lány szeme boldogan csillogott.
– Morfiumot kapott. Semmi fájdalmat nem érez – súgta oda megtörten Árpinak a kalauz.
A fiatalember kezében megvillant ekkor egy hegedű. Kecses, gyönyörűen lakkozott hegedű volt. Saját maga készítette olyan eredeti eljárással, melynek ötletén évek óta töprengett. Milliószor nekivágott, milliószor összetörte, amíg sikerült létrehoznia ezt az egyedi variánst. És most itt van, a nagy meglepetés, amiről nemrég még azt hitte, gyökerestül változtatja meg az életüket. A finom, kristálytiszta dallamok hol lágyan, hol vadul szálltak, zengtek fülből fülbe, s onnan még beljebb, az emberi szív legmélyebb bugyráig, mintha a világ összes keserve ott zokogott volna a húrokon. Csak a látogatók, nővérek és betegek nem sírtak. Valahogy, ki tudja, miért, szégyellték, hogy egyetlen könnycsepp is kicsorduljon a szemükből.
Amint véget ért a dal, Hajnalka élete is véget ért. Úgy távozott el, ahogy élt: észrevétlenül, csendesen. A fiatalember hamuszürke arccal nézett a halottról a kőarcú nézőkre, majd fogta a hegedűt, és kettétörte a jobb térdén.
METAMORFÓZIS
– Katikám, ki kellene menni a kertbe locsolni.
– Álmos vagyok, nem halaszthatjuk későbbre?
– Csak estére, de akkor sosem vagy itthon, úgyhogy iszkiri, ki az ágyból, különben téged is meglocsollak.
A magas, szép szőke lány kibotorkált a napfénybe. Noha kora reggel volt, lassan forrósodni kezdett a levegő. Valami történhetett ezzel a klímával, mert ilyen nyarat, őszt, mint az utolsó két évben még egyszer sem tapasztalt. No persze, az ózonlyuk! Hogy mi a franc az, pontosan nem tudta, csak azt, hogy mindenki erről misézik. Még a végén megégnek. Valamikor megfagytak, ez volt a jégkorszak, és mi minden várhat még ezenkívül reájuk: tsunami, el Nino, savas eső, szmog, földrengés… A tegnap este látta őket a tévében. Milyen kár, hogy a kertjükben nincs fürdőmedence! Na nem olyan gumis libaúsztató, hanem egy normális betonuszoda. Abban nyugodtan pillangózhatna és le is hűlne egyúttal. Majd szól az ősének, hiszen elég jól keres, megengedhetnek egy ilyen apró luxust maguknak.
Addig is lehúzom a dresszemet – bújt ki a bikinijéből. És ha meglátnak? – sandított a drótkerítés felé a szomszédba. Meg is hallhatott valamit, mert gyorsan visszabújt a dresszébe. A picsába! Majd szólok a faternak, számolja fel a kerítést, és építsen helyette egy kétméteres kőfalat. Bekapcsolta a lejátszót, és gyönyörködve hallgatta a jól ismert szöveget.
| Valaki rávett, valaki rávett, Hogy szeressem, hogy szeressem, Miért ne tenném, miért ne tenném, Ha jó nekem, ha jó nekem? |
Ni csak a szomszéd! Remélhetőleg nem látta meg az előbb csupaszon. Vagyis, semmi vész, nem olyan rusnya ő, hogy emiatt szégyenkeznie kellene. Célba vette a slaggal, és kajánul leste, ki bújik elő a bokorból.
– Hű, ez jólesett!
Alacsony, szemüveges fiú volt, emellett véznácska, egyszóval nem az esete. Váltottak néhány mondatot, és reflexszerűen a srác dresszére tekintett. Lám-lám, nem is olyan kisfiú ez a kisfiú, mindenesetre a dzsojsztikja máris szépen szuperál. Ezt meg is jegyezte magának, és este a diszkóban többször vissza-visszatért gondolataiban Tihire.
– Szabad? – kért engedélyt Királytól egy kába tekintetű punkocska.
– Tűnés! – mordult rá a birkózónyakú, busafejű izompacsirta. – Majd legközelebb. Ha nem haragszol.
– Nem, dehogy. Jó szórakozást!
Király elégedetten mosolygott. Bírta ezt a diszkót, az ő birodalma. Itt mindenki fél tőle, respektálja, szereti. Jó, talán nem szereti, de az tuti, hogy elismerik. Otthon… Na, az már más tészta! A faterja balról, a muterje jobbról froclizza, a melóban a mestere, amiben az a legrosszabb, hogy fingja sincs, miért ingerel ő mindenkit.
Szorosan összeölelkezve táncoltak. Kati imádott táncolni, a zenét meg különösképpen szerette. Annyira, hogy egy jó diszkóért akár a szomszéd városba is kiruccant. De ez a Bling bling diszkó itt a legprímább. És, hál’ istennek, helyben van, ahol igazi, élő zenekar is játszik időnként. Csak a Király, ez a nyírott fejű macsó ne zaklatná, aki, miért, miért nem, a saját tulajdonának tekinti. Igaz, hogy lefeküdt vele, de attól még nem adta oda a testével együtt az akaratát, lelkét is.
– Szabad?
– Te meg ki az anyád kínja vagy? – rotyogott a Bling bling koronázatlan királya. – Nem hallottad, mit mondtam öt perccel ezelőtt?
– Miért, te ki lenni, és mit kelletett volna hallani?
– Kuss! – lökte mellbe a kínait, merthogy az volt a lekérő, alacsony, vékonyka, mint általában az ázsiaiak.
– Ezt most mért csináltad? – szökött a vér Kati arcába. – Velem akart táncolni, nem veled.
– Még szép! Hacsak nem meleg a csíkszemű haverod!
– Nem a haverom, és máskor, légy szíves, kérdezz meg engem is. Mégis mit képzelsz, egész este csak veled lötyögök?
Kibontakozott a Király karjából, és odaült a bárpulthoz.
– Menj a picsába! – legyintett a fiatalember, és egy másik lányhoz szegődött.
A kínai meg Katihoz.
– Durva pokróc! – intett Király felé. – Ugye, így mondani? Mért engedni?
– Ő már csak ilyen. Mindenkinek kuss, mert itt ő parancsol, más szóval ő a diszkó- és numerakirály. Nálatok, Kínában nem így van?
– De, ugyanígy. Liu – mutatkozott be. – Te olyan szép lenni, miért jár egy ilyen pokróccal?
– Kösz. Kati. Egyébként nem járok, csak…
– Félni tőle. Ming bai:[1] világos!
– Én… én nem félek.
– Brávó! Akkor táncolni?
– Hát… Rendben van!
Kilibbentek a táncparkettre. Több se kellett a macsónak. Akkorát üvöltött, hogy még a zenekar is elnémult.
– Csipi, Csupi!
Két testes, szumó-szerű alak göcögött eléjük.
– Zártkörű rendezvény ez, vagy mi a franc?
– Hogyne – értette el pillantását a kövérebb.
– Akkor mit keres itt ez a giliszta?
– Uram, megmutatná a meghívóját? – lépett közelebb a filigrán termetű kínaihoz.
– Sajnos nincs. Azt sem tudni, hogy zártkörű.
– Ebben az esetben nyomatékosan megkérem, hagyja el a tánctermet.
– Kérem! További kellemes este kívánni! Katinka, kijönni velem egy pillanat?
– Nem, te itt maradsz! Még ilyen lótetűt! Mindenáron meg akarod magad veretni?
Liu feleletre sem méltatta, csak meghajolt, és eloldalgott.
– Na, úriember voltam?
– Éljen a numerakirály! – éljenezte meg két kakastaréj hajú fiatal.
– Ki is hajíthattam volna, de én tudok dzsentlemen is lenni, ha akarok – düllesztette ki a mellét a fiatalember. – És most akartam. A kedvedért – csókolt kezet Katinak.
– Kösz, megtisztelsz.
Gyere ki a klotyóra! – súgta oda sóváran. – Meg akarlak kefélni. Ez nem lehet igaz! – pillantotta meg ismét a kínait. – Mit akarsz még, baszd meg?
– Elnézést! Csak azt kérdezni, magának is lenni meghívó, Numera, mert ha ez zártkörű rendezvény…
– Figyelitek? Mégis kinek képzeled magadat, hogy csak úgy felelősségre vonsz bennünket? Elismerem, hogy Kína erős, nagy ország, és annyian vagytok, hogy már nem is fértek el otthon, de könyörgöm, azért még ne túrj ki a saját fészkemből!
– Túrd ki te! – hördült fel egy félmeztelen törzsvendég. – Csaló, ferdeszemű seftelők. Elárasztanak bóvlival, s még a kenyerüket, állásukat is elveszik a magyartól.
– Hagyd, ne hallgass reájuk! – szólt közbe Kádár Tóth Kati. – Csak ugatnak, nem harapnak.
– Én sem. De ami mindenkinek szabad, ahhoz egy kínainak, cigánynak is joga van. Ez a törvény, vagy rosszul tud?
A Király ökle meglendült. Elunta a vitát, cselekedett. De csak a levegőbe üthetett, mert a kínai villámgyorsan elhajolt.
– Hű, az anyád keservit!
Mint egy gyorsvonat rohant a fiúnak, aki ezúttal is gyorsabb volt, és a szegény Numera célt tévesztve ütközött egy asztalba.
– Ügyes, de rajtam nem fogsz ki – kattintotta ki a bicskáját.
A diszkózók szeme megvillant, és körülvették a küzdőket.
– Stop, megállni! – lépett közbe Csipi tétován. – Ezt intézzétek el egymás közt odakünn. – Hallotta? – kérdezte a kínaitól. – Menjen ki, vagy kidobjuk.
– Mă shàng: rögtön. Előbb táncolni ezzel a csajszival – fogta derékon Liu a diáklányt, és keringőzni kezdett vele a teremben.
Egy ajakklipszes tinédzser lelkesen csapta össze a tenyerét, míg eszébe nem villant, hogy a folyó vize elcsobog, de a fenékkő, mármint Király itt marad, akivel pedig nem ajánlatos ám packázni. Ugyanígy vélekedhetett a többség is, mert senki sem sietett szolidarizálni Liuval. Csipi bosszút forralva intett Csupinak, és ketten kétfelől közeledtek a táncoló pár felé. Liu megtorpant, majd szelíden félre tolta Katikát.
– Rajta, mire vártok? – hergelte Numera a biztonsági őröket. – Csak nem tojtok be egy seggdugasztól!
Az őrök elkurjantották magukat, és mint két faltörő kos robbantak előre. Liu ugyanazzal a gyors mozdulattal tért ki előlük, amint azt a Király esetében is láthatták, anélkül, hogy bármit is tanultak volna az esetből. Egy koppanás a két kobakon, és a hústornyok szédülten roggyantak a padlóra.
– Knock out! – kiáltotta valaki kajánul.
A zenekar tust húzott, és a fiatalok ismét ellepték a tánctermet.
– Szabad egy táncra? – kérte fel Katit az ajakklipszes, aztán egy másik, a kínait kivéve, aki észrevétlenül lelécelt.
A Király bosszúsan harapott az ajkába, de igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Elvégre tud ő úriember is lenni, ha akarja. És most ismét akarta. Csupán egy-két srác nevét jegyezte meg jól magának, hogy alkalomadtán majd elbeszélgessen vele négyszemközt.
Kati holtfáradtan zuhant otthon az ágyába, és egész éjjel Liuval álmodott. Milyen kár, hogy olyan angolosan távozott! Talán, miért ne, még lehetett volna valami közöttük. Reggel ásítva sietett a kertbe öntözni.
– Szia, Katika! Köszönöm, hogy ilyen csendben magnózol.
(Folytatjuk)
[1] Pinjin-féle fonetikus átírásban.
Szóljon hozzá!