Kurta Kálmán ismét látogatót várt. Ezúttal egy lakásügyintézőt, akinek hatáskörébe tartozott a szocialista társadalom lelkes építőinek feje fölé fedelet húzni, hogy áldozatos munkájuk végeztével nyugodt és kellemes otthon várja őket.
Az ügyintéző meg is érkezett időben, elfogadta a felkínált szovjet vodkát, és szolgálatkészen állt a magas beosztású elvtárs rendelkezésére.
– Lakás kell egy régi elvtársunknak – tért rögtön a tárgyra Kurta Kálmán –, mert ugyan szép helyen laknak, igaz, de már nyugalmukat zavarja egy átkozott villamos, ami ott zörög-zakatol kora reggeltől késő estig az ajtajuk előtt. Az az elvtárs keményen dolgozik, fárasztó munkát végez, a fiának tanulni kell, ám hogy tanuljon, ha tíz percenként felcsörren az a sárga görgő kasztni, mint egy nyughatatlan vekkeróra. Érti ugye, miről van szó?
Az ügyintéző értette. Pályafutása alatt sok mindent meg kellett értenie, mert az elvtársak nyugalmát néha nagyon változatos dolgok zavarták. Nemcsak zörgő villamos, de a szomszéd hangosan rakoncátlankodó gyermeke éppúgy, mint a magasra húzott emelet lift nélkül. És az már csak természetes, hogy a pártnak gondoskodnia kell az ilyen nehézségeket támasztó körülmények kiküszöböléséről, úgy, ahogy lehet. És valahogy mindig lehet, csak akarni kell.
– Véletlenül tudomásom van egy szép lakásról a Herzen utcában – folytatta Kurta Kálmán –, legalább harminc méterre a Pozsonyi út csendjét zavaró villamostól. A harmadik emeleten, ahová már nem ér fel a zaj, ráadásul nem olyan öreg ház, és lift is van benne.
Az ügyintéző hatalmas paksamétát húzott elő földre helyezett aktatáskájából. Gyors mozdulatokkal, szakavatott kézzel lapozta át papírjait, mintha az járt volna az eszében, ha nem igyekszik kellőképpen, Kurta elvtárs a végén még meggondolja magát. Mégis, minden igyekezete ellenére, előbb szomorúan ingatta fejét. Aztán egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve egész felvillanyozódott.
– Arról nem tudok – mondta. – De van itt egy másik a Szív utcában, egészen közel a Sztálin úthoz. Tágas lakás, másfél szoba meg minden, ami velejár. A volt tulajdonos, akarom mondani a lakás volt bérlője vendégszeretetünket élvezi, a lakásra egy ideig semmi szüksége nem lesz, már csak azért sem, mert családja leköltözött vidékre. Úgy hiszem, beteg az asszony, kell neki a friss levegő. Szóval, az a lakás most üres.
Kurta Kálmán elgondolkodott. A Sztálin út környéke is vonzó, de azért arrafelé elég sok a régi, megkopott ház, szűkös udvarokkal, amelyek nélkülözik a napfényt, ami pedig előfeltétel az ő védence esetében, hiszen a napfényt még a növény is igényli, ha cseperedni akar.
– Lift van? – kérdezte, mégsem zárkózva el teljesen a felkínált lehetőség elől.
– Sajnos nincs – felelte az ügyintéző, s közben olyan ábrázatot vágott, mint aki azt sugallja, ne legyünk telhetetlenek, messze még a világ a tökéletességtől.
– Az baj – mondta Kurta elvtárs, holott ő maga sem tudta volna megmagyarázni, miért ragaszkodik a lifthez. Talán saját fájós lábaira gondolt. – Amiről én beszélek, ott nemcsak, hogy lift van, de tágas ablakok nyílnak a ház kertjére. Mert ott kert is van, nem pedig gangos udvar, amelyikbe beszorul a levegő. Kert van, platán, hárs és vadgesztenyefákkal, meg virágágyás, amit a házmester gondoz. Serkentő hatással van olyan emberre, aki alkotni akar. Erről van szó.
Az ügyintéző megint a jegyzeteit bogarászta. Valahol a papírlapok között kellett legyen a megoldás.
– Lakják azt, amiről Ön beszél, Kurta elvtárs. Egy házaspár, két gyerekkel.
– Két gyerekkel? Mennyi idős az a házaspár?
– Úgy harminc fele járnak. A férfi zenész.
– Párttag?
– Nem. Zenész.
– Viszont fiatal! – pattant fel Kurta Kálmán az íróasztala mögül. – Meg két gyerek. Azoknak jól jön, ha külön félszobájuk lesz. Ők kapják azt a szép, tágas Szív utcai lakást. Ott aztán majd zenélhetnek. Abban a házban vastag falak vannak, a trombitaszó nem zavar senkit. Nem úgy, mint a villamos. A Csábel család pedig megkapja a Herzen utcait. Az közel van a Duna-parthoz. Mert nem jó az, ha egy családot kiszakítanak a megszokott környezetéből.
Ittak még egy vodkát, aztán az ügyintéző távozott. Aznapra akadt éppen elég elintézni valója.
Csábel Jóska nagyon el volt keseredve. Rosszul kezdődött a nap, mert minden bajának betetőzéseként, éppen Poldován Imre, aki aznap Bursitch igazgatót helyettesítette történelem órán, a tanítás kezdetén átültette őt a középső padsor első padjába, egy elhízott, szemüveges gyerek mellé, aki az osztály legjobb tanulója volt. Még csak hagyján, hogy mind a kettő idegenkedett a másiktól, mint a párt hűséges katonája a vallásos eszméktől, de ráadásul ott kellett ülnie a katedra előtt, ahol még a pad alá sem lehet elbújni észrevétlenül.
Csípkedni kezdte hát újdonsült padtársát, csakhogy elfoglalja magát valamivel. A csípkedést – hosszúra nőtt körmökkel – talán még az a hájhólyag is megunja előbb-utóbb, és átül egy másik padba, önként, mint a nemes feladatokra vállalkozó, áldozatkész hősök.
– Már Dózsa György jobbágyaiban is megvolt a szegényparasztok öntudatának csírája – szónokolta Poldován Imre a katedráról –, s így nem hagyták magukat félrevezetni az urak által. Igaz, Csábel?
A csípkedést abba kellett hagyni.
– Igaz – mondta Csábel Jóska. Úgy illik, hogy válaszoljunk, ha kérdeznek.
– Mert azok az urak, Werbőczy és bandája, az elnyomott török janicsárok ellen akarták harcba vinni a földjeiktől megfosztott jobbágyokat. Azok a gátlástalan urak azt hitték, hogy a jobbágynak nincs esze, az csak az igát tudja húzni, mint a barom. De, ahogy Sztálin elvtárs is mondta, a sárbataszítottaknak is elfogy a türelmük, amely nem olyan végtelen, mint a szovjet sztyeppe. Így van, Csábel fiam?
– Így. Sztálin elvtárs is megmondta, hogy a sztyeppe is elfogy egyszer.
– Nem a sztyeppe, fiam – javította ki barátunkat megértésről tanúskodó jóindulattal Poldován segédtanító –, hanem a türelem. Habár, neked is van valami igazad. Látjátok, Csábel Jóska még arra is veszi a fáradtságot, hogy tájékozódjon. Mert bizony, igazsága neki is van. A szovjet parasztság, a munkásosztállyal karöltve nap mint nap egyre többet hódít meg a sztyeppéből, így nőnek ki gombamódra városok, gyárak, erőművek ott, ahol eddig csak magányos farkasok ordítottak a hideg éjszakában. Igazad van, fiam, a sztyeppék is fogynak. De most Dózsa Györgyről beszélünk, aki éppúgy megelégelte az urak kisded játékait, mint párszáz évvel később Pugacsov, aki már a kommunizmus előfutára volt.
– Tudod-e fiam – fordult Poldován Imre újfent Csábel Jóskához –, ki volt az a Pugacsov?
A gyerek megvakarta fejét, kicsit oldalt sandított, s bánta már a csípkedést, hiszen az a hájpacni kisegíthetné, de az most, nyilván bosszúból, csak kajánul vigyorog. Nagy nehezen azért csak kinyögte:
– A Szovjetunió Hőse.
– Azt azért nem mondhatjuk, mert Szovjetunió akkor még nem létezett, a szovjet nép akkor még cári elnyomás alatt sínylődött, de Pugacsov tagadhatatlanul a bolsevikok nagy elődje volt.
Szerencsére az óra véget ért, és Poldován Imre nem kínozta tovább a kiemelt figyelemtől gyötört barátunkat. Csóró és Kaka azonban elhúzódtak tőle, s a szünetben inkább magukra zárták a vécéajtót, mintsem hogy stréberrel szívjanak egy levegőt. Holott Csábel Jóska ezúttal sem önként jelentkezett.
Barátai az utcán is elkerülték, tüntetően a Tisza utca felé tartottak a Duna-part helyett. Tudta, vagy inkább csak megérezte, hogy nem oda mennek, lévén a Tisza utcaiakkal savanyú a viszonyuk, hanem a Váci út és a Dráva utca sarkára, ahol majd elkapják a tizenötös villamost, amelynek ütközőjén, némi kerülővel, eljutnak a Dunához ők is.
Mialatt ő egyedül és szomorúan ballag hazafelé.
Még újdonsült kövér padtársa is az utca túloldalán haladt, igaz, ő egészen más okból kifolyólag.
(Folytatjuk)
Szóljon hozzá!