A visszaemlékezés második része
A „Tannhäuser” előadás Bécsben
„Körülbelül 15 hóval később Jauner Ferencnek, az akkori bécsi operaigazgatónak meghívására a Mester Bécsbe jött, hogy személyesen vezesse a Tannhäuser és Lohengrin tervezett újbóli betanítását. Az akkori színi évadnak ezen esemény volt a szenzációja. A lapokban naponta újabb részletek voltak olvashatók a tündéri kiállításról, a Mester vezetése alatti sok próbáról stb. Akkortájt Bécsben tartózkodtam és könnyen érthető, mennyire szerettem volna ezen érdekes próbákon ott lenni. Tudtam, hogy ehhez elsősorban Wagner engedélye szükséges, de ezt megnyerni nem volt könnyű dolog. Wagner az Imperiál szállóban az un. császár szobákban lakott, és amint a portás mondotta, senkit sem fogad (alkalmasint, hogy nyugta legyen az interjúktól). Másnap újból megjelentem, névjegyemmel felfegyverkezve és követeltem, hogy ezt mindjárt vigyék be a Mesterhez. Fáradozásom hiábavalóságáról meggyőződve, vállvonogatva vette azt át a szolga, akit én követtem. Az előszobában vártam. Mihelyt a szolga a kártyát átadta, maga Wagner megjelent, híres hálóköpenyei egy remek példányába öltözve (miután még reggel volt). Miután előadtam neki kérésemet, behívott szobájába, mindjárt íróasztalához ült és névjegyemre a név fölé a következőket írta: „Engedélyt adok a Tannhäuser főpróbájára… nek” (itt a nyomtatott nevem következett), azután teljes névaláírásával látta el. E becses kártyával örvendve siettem Jauner igazgatóhoz, akinél azonban szomorú csalódás ért. Jauner igazgató kijelentette, hogy a Mester engedélye ellenére ő ehhez hozzá nem járulhat, mert ez bizonyos szabályokba stb. beleütközik. Fel voltam háborodva e sértés felett és úgy éreztem, hogy ez a Mestert érte. Kitéptem az igazgató kezéből a kártyát és elsiettem. Magát a kártyát ereklyeként őrzöm, az írása ugyan már kissé megfakult – de még egészem jól olvasható. Pár nappal később elkövetkezett a Tannhäuser híres mintaelőadása a bécsi operában, amelyhez – miután elejétől végig Wagner személyesen rendezte és vezette, – művészetének barátai közelről és messziről összesereglettek. Az előadás mintaszerű volt, jobbat kívánni sem lehetett és mégsem gyakorolt oly erős benyomást, amint sokan, köztük magam is, reméltük. Ennek oka a kiállítás tobzódó túlzásában rejlett, mely inkább zavarta, mint előmozdította a néző illúzióját. Nem emeli a hatást, ha az első felvonás végén lévő septettben hét dalos lovagol be és ezt élő kutyák serege követi stb. Az előadás végén Wagner lelkesen ünnepeltetett és többször megjelent a függöny előtt. Ekkor tartotta a közönséghez intézett, híressé vált beszédét, mely a hálátlanság klasszikus példája és melyből röpülő igékké váltak és számtalanszor idézettek azon szók, „amennyire a meglévő erők terjednek:” Ezen szavak a publikum nagy részét hirtelenül más hangulatra ragadták, mely hangos pisszegésben nyilvánult meg és melyet a Wagner rajongók erős tapssal igyekeztek ellensúlyozni. Wagner azonban többé nem jött ki, úgy látszik, érezte, mekkora tapintatlanság volt, ily módon honorálni az egész személyzetnek heteken át való hűséges és fáradtságos odaadását. Hogy ezt jóvátegye, és hálásnak mutatkozzék, pár hónap múlva Wagner újból Bécsbe jött és a karszemélyzet javára személyesen dirigálta Lohengrinjét. Ekkor magával a mű szerzőjével megesett, hogy az első felvonás nagy összjelenetében véletlenül „kiesett a nyeregből” és a kar, magánénekesek és zenekar szétzavarodtak, ugyancsak pár másodpercre, mert az első hegedűsnek, Hellmesbergernek lélekjelenléte kisegítette a kínos helyzetből. Igen érdekes volt látni, mint kormányozza a hatalmas fejű kis ember az óriási zenekart és kartömegeket. Akik ekkor látták, feledhetetlen benyomást vihettek magukkal. Ekkor dirigált Wagner utoljára Bécsben, én is ekkor láttam a nagy Mestert utoljára szemtől szembe és csak még egy ízben volt alkalmam vele közvetve, írásosan érintkezni. 1882. év tavaszán a most is sok vita tárgyát képező „Parsifal” operát először adták elő Bayreuthban, ezen előadáshoz nekem, mint részjegy tulajdonosnak már volt ülésem, azonban egy örvendetes családi eseménynél fogva lehetetlen volt odautaznom. Levélbélileg kimentettem magam és egyben felkértem a Mestert, vállalja el elsőszülött fiam komaságát, emlékül a Parsifal-napokra. Válaszul Éva nevű fogadott leányától (ki Wagner feleségének, Cosimának Hans von Bülow-val való első házasságából származott), következő levelet kaptam:
„Bayreuth. 1882. augusztus 15.
Igen tisztelt uram!
Papa meghagyta, hogy Önnek én írjak nevében, miután most ő nagyon el van foglalva. Szívesen vállalja a komaságot és nagyon köszöni azt. Felkér, hogy Önnek őszinte üdvözleteit tolmácsoljam és maradok kiváló tisztelettel Wagner Éva.”
Szándékom volt az engem ért megtiszteltetésért a jövő év nyarán tartandó Parsifal-előadások alkalmával a Mesternek személyesen legmelegebb köszönetemet kifejezni. Sajnos másképp történt. A színielőadásokkal kapcsolatos sokféle izgalom és megerőltetés, – úgy látszik – egészen kimerítették a Mester erejét. Ugyanez év telén délre, Velencébe utazott, ahol őt, új munkák közepette 1883. február 13-án váratlanul érte utol a halál.
Földi maradványait fejedelmi tiszteletadás mellett szállították haza és a Wahnfried kertben helyezték örök nyugalomra. Egy katonai fúvószenekar, melyet a német császár küldött a temetésre, – hozott utolsó üdvözletet a Mesternek, ki a hangszerekből addig nem sejtett csodás hatásokat tudott elővarázsolni. A Parsifal-előadások azonban még alkotójuk halála évében sem szakíttattak meg és így 1883. július hóban Beyreuthban egy Parsifal-előadáson részt vehettem. Csak gondolatban fejezhettem ki köszönetemet, mikor legmélyebben meghatva álltam azon nagy kőlap előtt, mely a Mesternek a Wahnfried-villától jobb kézre fekvő sírját takarja. A gyászoló Wahnfried-villában halálos csönd uralkodott, melyet egy látogató sem mert megzavarni.
Wagner Richarddal a tizenkilencedik század második felének legnagyobb alkotóművésze szállott a sírba, kinek művei még számos nemzedéknek fognak szellemi élvezetet és lelki örömet nyújtani. Mindenkor a sors különös kegyének fogom tekinteni, hogy a világ legeredetibb és legegyetemesebb alkotószellemei egyikével személyileg is közelebbi vonatkozásba léphettem. Oly magasztos érzés ez, melyet anyagi javakkal sem megszerezni, sem ilyenekkel pótolni nem lehet.
Pécsi Napló. 1913. május 22. Jánosi Engel József: Személyes visszaemlékezés Wagner Richárdra (születésének századik évfordulója alkalmából).
Szóljon hozzá!