Jánoséktól jó rálátás nyílik a telkünkre. A túloldalon két méternél magasabban fekszik az út menti kertrészük, az, amelyiknek a sarkában a présházuk áll; télen a lombtalan ágak közt innen lelátni a kertalji akácosunkra is, nyáron meg elegendő félrehajtani az önkéntes növénytársulásokból összeálló sövénykerítés sűrűjét, hogy a háztető magasánál is fentebbről föltáruljon a pihenőudvarunk látképe. Nem mulasztja el János sosem, hogy egy-egy új színfoltért megdicsérje Irént: olyan ez, mondja, mintha szívességből őneki dolgozna, hiszen számára egyáltalán nem mindegy, mi veszi körül, annak a képe is hozzátartozik a birtokukhoz, a panoráma szerves része a kertjüknek, és ebből a szempontból semmi jelentősége sincs a közöttünk lévő kerítéseknek. Nála ezért nincs is virág, mi szükség volna rá, mi azt úgysem látnánk onnan lentről, az ő lelki szükségletét meg a miénk kielégíti. Barátainak is eldicsekszik vele, a vendégeinek mindig megmutatja a virágos kertünket, és ők elragadtatással szemlélik, és csodálják megalkotójuk fantáziáját, szépérzékét. Ezzel nemcsak Irén hiúságát legyezgeti, hanem felesége szünet nélkül ösztönző szavaira is válaszol, aki valami hasonlót nagyon el tudna képzelni náluk is, hely volna rá bőven, és akkor ő is szívesebben kijárna a szőlőbe Jánossal, mondogatja, de ez Jánosról lepereg: nem fogja a fűnyíróval egyenként kerülgetni a virágokat, neki lenne nehezebb emiatt, Erika könnyen álmodozgat. Így, hogy csak fű terem mindenfelé, berántja a motort, és szaladgál vele előre-hátra. Hallgathatná, ha egy-egy virág áldozatául esne ilyenkor, márpedig esne, bizonyosan, hátramenetben legalább, de előrefele is leginkább azt nézi siettében, hol az előző sáv széle, hogy el ne maradozzon néhány keményebb szárú gizgaz, ahol a sorok összeérnek.
A virágok látványáért cserébe mi hangképeket kapunk Jánosék portájáról, a megszáradt növényektől zsúfolt, egymásba szövődő ágbogakkal összekapaszkodó embermagasságú sövény átláthatatlan, a hangok is megszűrten, tompítva buknak alá.
Egyelőre, legalábbis.
Jánosnál ugyanis nagy társaság van, vasútiak, barátok és munkatársak, régiek mind, egyre többen már nyugdíjasok, évente egyszer összejönnek Jánosnál, talán máskor másoknál is, mi csak ezt tudjuk, akaratlan fültanúként.
Halászlé illata sodródik felénk, poharak csendülnek, beszélgetésfoszlányok úsznak a levegőben. Nemsokára megkezdődik a nótázás, tudjuk már, nóta van a borban, rendre ordibálós énekszóba torkollanak ezek a baráti összejövetelek.
Az énekszó észrevétlenül indul, előbb a csendes társalgás érdesedik meg, mintha a nyugalmas vízfelszínen apró fodrozódások futnának végig, a zajlásból felspriccel, és magasba tör egy-egy felforrósodó szökőforrás, utánpótlása nincs, visszaereszkedik zubogva; más magasságokban újabb próbálkozások járnak ugyanúgy, aztán János hangján lassú és lágy dallam ringatózik az asztal felett, refrénje magával rántja a többieket, hogy összekapcsolódva legyen erejük fölemelkedni a legmagasabb régiókba.
− János gegőzik – mondom Irénnek.
− Mit csinál?
− Hallgasd! Gegőzik.
Irén figyelmesen belehallgat a levegőbe, ahol átbukván a sövénykerítés fölött, összevegyülve ömlenek felénk a hangok; próbálja elkülöníteni a Jánosét, megtalálja, nevet.
− Azt mondod: gegőzik? Nem rossz…
Jónak találja, éppen megfelelőnek ahhoz a préselt hanganyaghoz, ami Jánosból kitüremkedik. Gőzerővel tör elő a torkából, nem ének ez, több annál: gegőzés.
Látom, Irén meg van győződve róla, hogy ezt a szót én találtam ki, hogy ezzel az egyedi megnevezéssel címkézzem föl ezt a nem mindennapos hangjelenséget. Örülök, hogy ezt hiszi, képesnek tart rá, hogy a szétáradó muzikalitástól megérintetten, ihletettségemben új szóval gyarapítsam anyanyelvünk kincsestárát.
(Csak később, hazaérkeztünkkor leplezem le magam.
− Nézd csak! – nyitom fel Tömörkényt, és olvasom – „…P. akkor szokott énekelni, mikor be van rúgva, mikor pedig énekelt, akkor gegőzni szokott. Mikor valaki a torkából sikoltozik, s a sikoltozásban oly kíméletlenül használja a torkát, mintha nem az övé volna, akkor gegőzik.” Na?
Irén elámul.
− Milyen pontos! János valóban nem kímélte a torkát, vékonnyá foszlott hangok törtek elő a gégéjéből, rezegve, fémes pendülésekkel, mintha összecsapódnának időnként ezek a vékonyan kifeszülő húrok, amikor átpréselődik közöttük a levegő csikorogva.)
Most azonban még itt vagyunk, hallgatjuk a jókedvű mulatozást.
Az énekszó rést vág a délután csendjébe, hangok süvítenek elő, és szétáradnak a füvek között, megcsendítik a virágok kelyhét, fölemelkednek a fák szinte fölé, madarak viszik tovább, a szemhatárig.
A forrás kiapadhatatlan, hangok feszülnek egymásnak s összefonódnak váratlanul, majd szétválnak megint, elindulnak külön-külön utakon, letérnek a közös pályáról, szétfutnak a hegyi ösvények kanyarulatain. Versenyre kelnek a hangok: némelyik a gőzmozdonyok sípját idézi és magas rezgésszámmal szinte fénylik, mások a motorvonatok barnás baritonjával repesztenek, és erővel próbálják maguk alá gyűrni a magasba törőket, az ügyesebbje törekszik egy töredékpillanattal hamarabb belépni az új szakaszokban, s ezzel kiválni, a kitartóbbak a sorvégek elnyújtásával kerekednek a többi fölé. Hangverseny folyik itt, különösségét az adja, hogy a színpad és nézőtér egybefolyik, egy az előadóművész s a közönség, a szólamok egymást gyönyörködtetik, beleolvadva valami nagy harmóniába, baráti összeborulásban összevegyül a múlt s a jelen, ettől lesz ilyen remegősen vibráló ez a kórus. Aztán halkabb dallamok szólnak, ki-kimarad egy-egy hangszín, csatlakozik hozzá a másik, már csak a házigazda szólózik, hogy meghosszabbítsa az együttlét örömét, igyekszik tüzet csiholni, de már csak mintha hamu szálldosna a megroskadt jókedv nyomában, szikra sehol.
Másnap János átjön.
− Egyedül vagy? – kérdezi suttogva.
Mit akarhat? Titokzatos képet vág, én is suttogóra fogom.
− Nem. Irén a virágokkal társalkodik. Valami baj van?
− Semmi. Berekedtem. Nincs hangom – és nevet, hogy én is halkan beszélek, mintha valami titkos dologról esne szó közöttünk, rájátszik a rekedtségére, élvezi, hogy felültetett.
− Hallgattuk a hangversenyt, a szólóidat megtapsoltuk. Kár, hogy nem hallottad. Összeszokott társaság, csak mintha a vége felé szétesett volna az összehangzás. No de a hiányt a hangerő kipótolta rendesen…
− Ezt nyögöm ma – suttog János. – Lehet, hogy kicsit többet is ittunk, mindegyik hordót megkóstolták. Megszavaztattam a társaságot a végén, melyik ízlett a legjobban.
− És?
− Nem vették észre, hogy mindegyik kancsóban ugyanaz a bor van. Nincs is többféle borom. Csaknem ölre mentek, hogy melyik a legjobb, nem tudtak megegyezni.
Visszaemlékezve jót nevet rajtuk. Rekedten nevet és suttogva beszél. Úgy suttog, mintha attól tartana, még meghallják, hogy a bolondját járatta velük.
Nem emlékszem, hányféle borral kínált János, amikor először jártunk náluk. Régen volt, ki tud erre ennyi idő múltán visszaemlékezni. Meg hát mi értelme volna ma már.
Szóljon hozzá!