Nem visznek sötétített üvegű autóval a Mecsekre, mint valami sztárt. Zsúfolt, tömött busszal megyek fel oda, ahol a Szabadság-szobor integet a völgyben lapuló városnak. Nem vár tömeg, kamera- és mikrofonerdő, a csillogó napsütésben csak páran lézengenek a kötél körül. Csendben, némiképp feszülten szemlélik, ahogy megérkezem. Pedig egy kisebb tapsot azért elvárnék. Csak úgy biztatásból. De nem, ők hallgatnak, elhallgatják a véleményüket: bolond vagyok. Márk lép elém.
– Kész vagy? – kérdi.
– Kész.
– Akarsz szólni hozzájuk? – A fejével a bámészkodókra bök.
– Nem. Nem feltétlen.
– Ők kérdezhetnek?
– Ha akarnak…
Ekkor hozzájuk fordul:
– A sajtó képviselői feltehetik kérdéseiket!
Az emberek tanácstalanul néznek egymásra. Nincsenek jelen a sajtó képviselői. Márk zavarba jön.
– Van valakinek kérdése? – hebegi végül. A kis közönség még tanácstalanabb, mint az előbb. Nincsenek kérdések. Márk felém fordul:
– Nem gondoltad meg magad?
– Nem.
– Akkor indulj! – mondja, és a kezembe nyomja a hosszú, könnyű rudat.
Egy lépést teszek előre, a kötél irányába. Fülledt meleg van, nyelek egyet. Hamarosan ott állok egy város fölött átívelő, majd nyolc kilométer hosszú kötél kezdőpontján. A másik vége a városon túl van rögzítve, valahol a déli dombok lankáin.
Erősen megmarkolom a rudat és rálépek a kötélre. Minden lépésem alatt ruganyosan meghajlik, de érzem, erősen tart. Mögöttem csend, az emberek még a lélegzetüket is visszafojtják. A hátamon érzem a csodálkozó, meghökkent tekintetüket, ahogy lassú, óvatos mozdulatokkal lépdelni kezdek a kötélen.
Tíz-húsz méter után kezd mélyülni a völgy, egyre magasabban járok a város felett. Néha lepislantok a Mecsek-oldalon épült házak kertjeibe. Az egyikben egy atlétás férfi füvet nyír. Amint meglát, megáll a munkájában. Kiegyenesedik. Hosszan nézzük egymást, férfias vonások, öregedő, őszülő deli legény, még ma is jóképű. Hunyorog, közben megtörli izzadt homlokát. Innen a magasból is látom, hogy a csodálkozó szeme olyan kék, mintha az ég tükröződne benne. Nem érti, mit csinálok, igazít egyet a nadrágszíján, újra munkához lát. Én pedig továbbmegyek a város felett feszülő kötélen, a szikrázó napsütésben.
Egyre magasabban járok, nem szédülök, sőt kezdem élvezni a panorámát. A lábam alatti mélységben bérházak udvarait látom. Lomok, rozsdás biciklik, muskátlik, egy ócska padon kényelmesen elnyújtózva macska alszik.
Kicsit odébb, a városfal mentén húzódó sétány egyik padján, hosszú hajú lány olvasgat. Próbálom kivenni, de nem látom milyen könyvet tart a kezében. Feltekint. Nem csodálkozik, egymásra mosolygunk. Az orra körül apró szeplők vannak. Nagyon jól áll neki. Mi lehet a neve, kérdem magamban. Megremeg a lábam, a kötél is kicsit imbolyogni kezd. Pár pillanat, és ura vagyok a helyzetnek. Egy kicsit sajnálom, hogy most nem ülhetek le mellé a padra. Hamarosan eltűnik a városfal takarásában. Alattam zajong, nyüzsög a belváros: buszok, autók jönnek-mennek, gyalogosok tülekednek az utcákon. A kötélen azonban nyugalom van: ahogy lépkedek a csillogó háztetők felett, csak egy-egy madár reppen el mellettem.
A Széchenyi téren turisták fotóznak le, amint elsétálok a dzsámi zöld kupolája felett. Saját nyelvükön kiáltanak fel hozzám néhány biztatást. Kicsit lejjebb a buszmegállóban, dohányzó tinédzserek röhögnek rajtam, kavicsokat dobálnak felém, valamelyik a kiürült öngyújtóját. Az utca túloldalán fiatal csitrik vihognak ezen. Magasan vagyok, a felhajított tárgyak nem találnak el, mélyen alattam ellankadnak, és visszahullnak az aszfaltra.
Fent a kötélen friss, hűvös szél fúj, odalent a házak között megrekedt a levegő.
Az egyik kereszteződésben baleset történt. A tömeg közepén pár ember acsarkodik egymással. Izzadtak, mérgesek. Látom dühödt arcukat és vadul hadonászó kezüket. Hallom, hogy hangosan ágálnak, de nem értem, mit mondanak. Senki nem vesz észre, ahogy elsétálok a fejük felett.
Nem messze onnan egy főutcát aszfaltoznak. Csatakos munkások dolgoznak a melegben, miközben a környéken lelassul a forgalom. Az araszoló, fülledt autókban türelmetlen emberek ülnek. Egy nővel összevillan a tekintetünk. Nagyon fáradt. Még szinte lány, de mégis három gyerek rendetlenkedik a hátsó ülésen. Integetnék neki, de fognom kell a botot. Rámosolygok, de ő nem viszonozza, csak halványan, szinte észrevétlenül biccent egyet.
A mögötte álló autóban marcona ábrázatú férfi vizslat. Kihajol az ablakon, és úgy kiabál felém. Kaktuszszerű bajsza alól dühödten záporoznak a szidalmak. Nem törődöm vele, tekintetemmel megkeresem azt a pontot, ahol a kötél véget ér a déli oldalon. Még fele út. Vidám fütyülésbe kezdek, továbbmegyek.
A plaza előtt egy szerelmespár álldogál a rohanó emberek között, pillanatra felnéznek rám, váltanak néhány szót egymással – feltehetőleg rólam –, majd hangosan felnevetnek és belefeledkeznek egy hosszú csókba.
Amikor a vásárcsarnok felett haladok el, rengeteg ember nyüzsög alattam, senki se figyel rám. Szatyrokkal lótnak-futnak, alkudoznak, vásárolnak. A buszállomáson lehorgasztott fejű emberek – mint valami robotok – szállnak le a buszokról, hogy aztán másik színű buszok vigyék őket tovább valahova. Én pedig fütyülök, bár nem hallja senki. Csak egy babakocsiban fekvő kisgyerek vesz észre. Mosolyog. Egy picit megállok. Nézem a gyereket, pofákat vágok, illegek-billegek a kötélen, mint egy artista, a gyerek nevet, az anya átrakja a másik fülére a mobilt, csodálkozva nézi a porontyot. Látom az arcán: nem ért semmit.
Lassan elmarad mögöttem a belváros. Gyárak felett sétálok el, vasreszelékszagot érzek, majd a temető csendje, illata érkezik hozzám. Utána kertes házak, szőlők, hétvégi telkek következnek, pince- és földillat. Bozontos kutya ugat. Nemsokára elérem a kötél végét. Mikor újra stabil talaj van a lábam alatt, visszanézek ahonnan jöttem, majd elheveredek a rét puha füvén. Elfáradtam. Valahonnan a völgyből virágillatot hoz a szél.
Tegnap éjjel ezt álmodtam.
Szóljon hozzá!