Julika tizenhat éves

Együtt vagyunk megint, egyszerre érkeztünk, és most tódulunk befelé sietősen, egy perc se menjen pocsékba a drága időből, és örvendezünk, hogy a szokott virágok fogadnak: a pince mögött a sárga akác ágaskodik s kivillantja mosolyát a lombkoronák magasából, szemközt az orgona lengeti lila és fehér, tömött csokrait, elénk szaladnak a százszorszépek, és körbevesznek bámész szemekkel, mintha méricskélnék, változtunk-e az eltelt időben, és mi is a múló időt vesszük számba legelőbb, megilletődve látjuk a rombolását; visszafagyott a fügefa és bokorrá lett, felnyurgult hajtásain apró zöld gyöngyök füzérével kárpótolja magát; a leánderek rosszul teleltek, a csenevész levelek alól bimbótlan, vézna ágak kilógnak; a ciprus odavan egészen: meghalt fiamtól kaptuk, és most utánahalni készül, száraz ágait zörögve emeli az égre; a piros színt elferdült kelyhű, kihasadt tulipánok öntik elénk; lentebb a nőszirom emelgeti elnehezült fejét, csukott szemhéjai alatt lila álmok feszülnek; az örökzöld fű közül égszín szemekkel nevet ránk a hegyi len; lábunkhoz dörgölődzik a rövid szőrű pázsit és hellyel kínál – alig ülünk le, a szegélyező cserjék közül elénk penderül s a diófa lombja közül miközénk lehuppan a gyerekkor, színes szálait bontogatjuk, az enyém egy kis fenyő ágai alól bomlik ki indigólila csomagolópapírból, vékonyka könyvet formáz, a címe is elősejlik: Julika tizenhat éves, ez van a borítóján, ki írta, nem emlékszem rá, talán senki sem emlékszik már rá, arra sem, hogy volt egy ilyen könyv valaha, volt pedig: becsomagolva vittem haza a Szent István Könyvesboltból, ott láttam meg a kirakatban, a Széchenyi téren, és arra gondoltam akkor: meg kellene vennem, csakhát ez nem egyszerű, pénzem sincs elegendő, a karácsony meg már nagyon közel jár, hogyan jöhetne össze addig; néztem csak vágyakozva, anyámat be kell avatnom, gondoltam, nélküle semmire sem jutok, így is tettem, ám a neheze most jött: fiúként tizenhárom évesen egy ilyen lánykönyvet kikérni nagy égés (nem volt szabadpolc akkoriban, hogy levehettem volna), elmentem hát a kirakat előtt nem egyszer, szemügyre vettem a könyvet újra, sokadszor, meg kell vennem, hiszen az nem lehet véletlen, hogy éppen most tették a kirakatba, abban az évben éppen, amikor az én nővérem is tizenhat éves, igaz, nem Julika, Ilona, mégis mintha számára íródott volna egyenest, sejtelmes, égi ajándékként, karácsonyra éppen, beleillik az ünnep misztikumába; hazavittem hát a könyvet becsomagolva, titokban, hogy egy alkalmas pillanatban a feldíszített fenyő alá csempésszem a gyertyák szívdobogású fényében; anyám látta csak, falazott is, hogy más észre ne vegye; ő talán azt is tudná, mi lett a könyvvel azóta, vagy ezt talán még ő sem, hiszen otthontalanságunkban, költözködéseink útvesztői közepette messze sodródhatott a félszázadnál is hosszabb időben; ötvennégy éve már, hihetetlen, meg sincs talán, hogyan is maradhatott volna meg bárhol is, és ha megvolna mégis, kopott fedelén elmosódhatott az írás, felszálkásodott gerincéből kicsúszhattak a szakadozott szélű, megsárgult lapok, és telekarcolta az idő mély ráncokkal, hosszú redőket gyűrt a sima felületekre, karcsú testét a bolyhosan foszlott lapok kövérebbre puffasztották; talán ha a címe látszana, az segítene, ha ugyan azon is nem fogott az idő: ha rábukkannánk mégis, talán ez lenne a címe: Julika hetven éves; ezen jót nevetünk, tudjuk, abszurd az ötlet, az öregedés csak külsődleges, a felszínt érinti, a dolgok lényege változatlan marad, magunkról tudjuk ezt leginkább: hiába vési ránk az idő a hetven éves kor jeleit, belül megmaradhatunk tizenhatnak, ezt példázza Ilona nővérem is, nevetése is erről árulkodik, vele nevetünk ezen a képtelenségen, és minden máson, kis szüneteket tartva, hogy erőt gyűjthessünk a következő nagy összenevetéshez; körbeüljük a gyerekkorunkat, emlékeinkből rakunk kazlat, fölkapaszkodva rá hegynek érezzük, nevetünk esetlenségünkön, vékony gyerekhangunkat az idő kaparósra marta, dörmögő, öreges nevetés csordul belőlünk és tátogunk levegőtlenül, aztán kifényesednek mégis a hangok, egymáshoz érve felizzanak lírai tenorig, szopránig, szőkén visítva, gurgulázik alatta barna bariton, és mélylila hozzá az arcunk, és vonaglunk nyögve, erőtlenül; anyánk tudott így nevetni, Mary őrzi még közöttünk (anyánk nővére, négyük közül az egyetlen élő) a Horváth-lányok szertelen nevetését, anyánk hangját hozza közénk, hogy itt csendülhessen miközöttünk, magával sodorva apánk derűs kedvét is, akinek a nevetésére nem tudok visszaemlékezni; együtt nevetünk mindahányan együttléteink örök jelenidejében, nem győzzük zsebkendővel, gondoljuk a szemünket törülgetve, és tényleg alig győzzük.

Megosztás

Tweet