Felnőtt fejjel mit is kezdhetek ezzel a mondattal, „kopog az őz az ablakon”, badarság, teljességgel abszurd helyzet, próbálom elképzelni, ott ágaskodik az őz az ablak alatt és kopogtat; már azt is csak találgatni lehet, mivel zörgeti meg az ablakot: rövid szarvával eléri-e üvegét, esetleg egyikkel a párkányra támaszkodva a mellső lábát használja-e a cselekvéshez, és egyáltalán: mi végre kopog az őz az ablakon, lássuk be, nehéz helyzetben van a felnőtt, aki tisztázni szeretné a körülményeket, ragaszkodva a racionalitáshoz –
… nem így a gyerek, aki gondtalanul énekelgeti az irracionális szövege: „bizony, bizony, egy szép napon kopog az őz az ablakon”, tovább nem tudja talán, csak a rímekkel összekapaszkodó két sor ragadta meg a fantáziáját, ezeket ismételgeti szünet nélkül játszás közben; kiscsoportos forma, lófarok frizurás, áttetszően szőke kislány ez a gyerek, csengettyűs lánykahangon énekel, jól hallani, pedig nagyon messziről hallatszik, végtelen távolról, mintha üveghegyek mögül csendülne a hangja, üveghangon szól, hegynyi idők torlódnak közöttünk, áthallom mégis tisztán, és látom is, ahogy énekel, és azt is látom az arcán: sehogyan sem érti, miért nevetnek ezen a többiek, nincs abban semmi vicces, ha egy őz az ablakon bekopog, más is kopog, mégsem nevet senki, gyanakszik hát, talán nem is ezen nevetnek, őt nevethetik ki valamiért; megsértődjék-e, körbenézi magát titokban, mi lehet őrajta kinevetni való, de mindent rendben lévőnek talál, dalol hát tovább gyanútlanul immár, ismételgeti a sort, „kopog az őz az ablakon”, és látja is azt, amiről szó van, az őzet, kisgyerek formájút persze, gidát, gödölyét, és hallja is a kopogást, őhozzá kopogtat ez az őz, kész kinyitni az ablakot, hogy megsimogathassa a fejét, hiszen ezért jött biztosan, mi másért kopogtatna, elvágyódik nyilván az esőverte erdei tisztásokról, csalódott és rosszkedvű, szeretet után sóvárog, nem hisz már a színesedő levelű fáknak, színjáték ez, karmos szél lapul az ágaik közt, egyetlen moccanásával szétrombolja majd a díszleteket, zuhog a színek áradata s kavarog a földön, úttalan utakon kupacokban összegyűlik, elakad a bokrok ágbogain, egy csipkebokorról messzebb pirosló kurjantás kél, így kezdődik mindig, harsogó kedvvel, a színek és illatok kábulatával, virággal, aranyat záporozó sugarakkal, pompával, aztán – jól tudja ezt az őz – elszürkül a világ s kifehérül, köd betakarja, felhő komorlik, zúdul acsargó szél, és a maradék meleg bevackolódik az emberek házaiba; odavágyódik hát, bekopog félénken, kopog az őz az ablakon, mögötte végzik a cserszömörce, csupa seb már az erdő, kopog az őz az ablakon, fölegyenesedve, vállára varjak ülnek, hosszan elülnek, odaszoknak egészen, mintha végleges volna mostantól ez az évszak, szárnyuk alól kiszabadulva suhogó szél lebegtet furcsa képtöredékeket, lehetne-versek kopogó sortöredékeit, amelyek ökörnyál-fonadékon oda elúsznak, ahol a régvolt csikóévek (őzgida évek?) mind messzebb, kéklőn dobognak, és ahonnan visszadobogja emlékezőn a szív ezeket, és hiába száll a fehérhajú szél is vigasztalóan és megsimogatva dúdol halk moll dallamokat, látjuk: elhull a virág, és valami eliramlik, jaj, nem az őz –
… az ott áll türelemmel az ablak alatt, és az üvegen túlról nézi a lányt bent, akinek üveghegyen túli és inneni alakja bennem összemosódik, és aki most kerek fordulóhoz érkezvén rettenve néz a fölmeredő időre –
… egy kopár ág, nekiverődve, az üveget megzörrenti, így, levelek nélkül, lecsupaszodva akár vékonyka agancs is lehetne, az őzé talán, aki fölmagasodva üzen a bentieknek, zordul kint az idő s még zordabbra váltani kész, figyelmeztet, kopog az őz az ablakon.
Szóljon hozzá!