Egy mondat a városról

Fent, a Mecsekről nézve, olyan az egész, mintha valamiféle mesterséges világítást kapott volna a város, mintha a sok-sok házat, tornyot betolták volna egy filmstúdióba, ahol ennek a dzsumbujnak egyes részeit különféle reflektorokkal világították volna meg, és milyen érdekes ez, hisz amíg nappal minden fal fényes, napsütötte vagy szürke, eső áztatta, most éjjel a mecseki házak kékes fényben gubbasztanak, viszont a belvárosi panelok, templomtornyok, gimnáziumhomlokzatok, bérházak, felüljárók aranyló sárgában állnak, talpig, a kék hűvöse és az aranysárga melege váltakozik a völgyben, íme a kék-sárga színű város, olyan, mint egy színpadkép, egy nyüzsgő, lármás nagyjelenet a biztonságot adó térben, az unalomig ismert épületek között, ahol ott botorkálok én is, jövök-megyek, és néha a sárga fényben állok, néha meg a kék hidege rejt magába, egy biztos, mindenhol téged kereslek és kerestelek: a buszok tömegében, a nyári fesztiválokon, hol neonfény világítja meg a fákat, melyek aztán neonfény árnyékot vetnek egy-egy vidámabb társaságra, és kerestelek tegnap, egy éve és tíz éve is, a nyugati belváros árnyas parkjain üldögélve, a keleti belváros szegényszagú piacain sétálva, a teszkó-tömeg-magányban (lám, egész költői vagyok), a Mecsek valódi magányában, kerestelek imádkozva meg dühödten káromkodva is, és mikor majd az Égiek valamelyiket (imádkozást-káromkodást) megelégelik, akkor talán előbukkansz valahonnan, és mikor itt leszel majd mellettem, az ilyen estéken kinézünk a nyitott ablakon, arcunkat kék vagy sárga fény festi be, attól függ, hol lakunk, bent a lakásban lármáznak a gyerekek, szól a rádió, talán híreket mondanak, kint hűvös szellő fúj a nyári utcákon, nézzük a várost, ezt a emberektől nyüzsgő színpadképet, és talán ki se mondjuk, de legbelül tudjuk, végre mi is részesei vagyunk annak a tarka-lármás áramlatnak, mely generációk közt, több ezer éve tart itt, mely a Székesegyház alapozásától ível egészen a vasút melletti panelok felhúzásáig, és ki tudja, még meddig, talán mindegy is, mert nekünk is van/lesz valaki, akinek továbbadjuk a teret, a házakat, a várost, már nem mi leszünk az utolsó láncszem, a lúzer meddők, mert ezer év múlva itt lehetünk mi is, mint mások, bár csak kromoszómákban, vérvonalakban, utódainkban, de itt élünk a kék és sárga fényben, alkotva, továbbépítve a várost, ameddig persze lehet.

Megosztás

Tweet