Ahogy rákanyarodott a kamion a házhoz vezető földútra, egyszeriben valami szokatlan kellemes és nyugtató érzés fogott el. Kiszálltam az autó hátsó üléséről és becsaptam magam mögött az ajtót. A nap verőfényesen sütött, s sugarai tündökölve trilláztak a kisház poros ablakain. Valóban aprócska ház volt, kétszintes, de nagyon kicsi. Ha leginkább hasonlítanom kellene valamihez, akkor a jól ismert Hófehérke és a hét törpe című meséből a törpék házára tudnám hasonlítani. Az ablakok fa keretűek voltak, s a bejárati ajtó is valami világos gyertyán lehetett. Nem a ház volt az, ami a legérdekesebb volt számomra, sokkal inkább a hely, a környezet. Nem léptem be az építménybe, én inkább kívülről szemléltem. A háznak nem volt kimondottan saját udvara, nem volt kerítés, vagy valami jelzés, hogy mettől meddig tart. Hogy is lett volna, mikor mellettünk egy hatalmas erdő húzódott. Nem volt olyan sötét és ijesztő, mert a napfény áthatolt a lombkorona szintjén, s kellemesen megvilágította azt.
– Anya, elmegyek körbenézni! – mondtam.
– Rendben Max. De ne menj messzire, lehet, hogy veszélyes az erdőben egyedül! – válaszolta, s egy hatalmas papírdobozt emelt le az autó platójáról. – Talán meg kellene várnod, amíg elpakolunk, és akkor elmehetünk együtt – javasolta.
– Nem! – vágtam rá, s mivel túl gorombán hangzott, hozzátettem: – Egyedül szeretnék lenni egy kicsit!
– Rendben – válaszolta halkan és összeráncolta a szemöldökét, majd elindult a kisház felé.
Én az erdő felé vettem az irányt. A ház körül rengeteg virág nyílt, hiszen már a nyár kellős közepén voltunk, s rengeteg növény is tekeredett mindenfelé. Ahogy beléptem az erdőbe, valami erős érzés támadt fel bennem. Olyan volt, mintha valami mágikus bűvkörbe léptem volna. A fák borsózöld levelei üdén zöldelltek, s az avar rövidke füvét taposva elindultam az erdő mélye felé. De akármennyire is mentem beljebb, mindig világos és kellemes volt. Azt reméltem, hogy talán találok valamit, valami érdekeset beljebb, de semmi különleges dolgot nem leltem. Már majdnem kiértem egy tisztásra, hiszen a patak dallamos csobogása már régóta kísért, s most, hogy éreztem azt a friss forrásillatot, a számban éreztem a jéghideg víz ízét. Tüdőm teleszívtam ezzel a friss illattal, s lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy még jobban érezzem a természet csodáit. Az ösvény, amit eddig követtem, kanyarodva vonult tovább, de én balra tértem le a patakhoz. A víz tényleg kellemesen hűsítő volt, s olyan nyugtató volt hallgatni, hogyan csordogál tovább, hát leültem nem messze a partjától, egy fűcsomóra. Kezemmel hátul megtámasztottam magam, lábam felhúztam, fejem lehajtottam és hagytam, hogy a besurranó sugarak megmelengessék az arcomat. Nyugalom volt, minden porcikám érezte azt a természetből áradó megnyugvást és kellemes érzést, amit ez a hely váltott ki.
– Indigó! – szólalt meg valaki. Vagy inkább valami, hiszen ilyen csilingelő hangja ember gyermekének nem lehet. Szemhéjaim felpattantak, s ijedve tekingettem körbe.
– Indigó! – mondta ismét, s egyenesen a hang irányába fordítottam a fejem.
Azt, amit akkor láttam leírhatatlan volt. Egy lány állt nem messze tőlem. Nem láttam rajta, hogy félne tőlem, inkább érdeklődve figyelt, s azt az egy szót ismételgette, hogy „Indigó”. Arcát beterítette a nap fénye, bőre olybá tűnt, mint egy pengevékony pergamen, s olyan világos, sápatag színe volt, mintha beteg lenne. Feje tetején rubinvörös haja ibolyakékre váltott. Ez az egyenes hajzuhatag csupán a válláig ért, s a hajszálak olyan rakoncátlanul meredtek kifelé, mintha vonzaná őket valami. Teste törékenynek tűnt, vékonyka kis lábai voltak, s keze is csupán csak mintha csont volna, mégis olyan vonzó báj övezte, aminek nem lehetett ellenállni. Ruhája egy selyemből készült lepel volt, az alján fodros, s a vállát szabadon hagyva simult végig az egész testén. Az anyagot aprócska kis virágok díszítették. S a szeme, az volt a mindenkoron legelbűvölőbb szem, amit valaha láttam. Vagyis, hogy nem láttam. Hosszúkás alakja volt, de hatalmas, s szempillái hosszan kunkorodtak felfelé. Szivárványhártyája, vagyis írisze a türkiz kezdettel a sötétlilába nyúlt. Csodálatos teremtés volt, szépsége elbűvölt.
– Indigó vagy! – mondta, s én kikerülve a hatása alól, megszólaltam végre.
– Hogy mondod?
– Te egy indigó vagy! – ismételte, s órákig el tudtam volna hallgatni vékonyka csilingelő hangját.
– Ne haragudj, de nem tudom, hogy miről beszélsz! – mondtam immár hosszabban, s az én acélos durva hangom fülsértően zengett hozzá képest. Megpróbáltam felülni, de ahogy megmozdultam, megrezzent, s hátrált egyet.
– Ne félj, nem bántalak, csak felállok! – adtam tudtára. Ő nem mozdult, nem pislogott, csak figyelte minden egyes mozdulatomat. Majd mikor már két lábon álltam, közeledett. Aprócska kezét kinyújtotta felém, s most láttam csak, hogy milyen alacsony. Mikor odaért, tőlem alig fél méterre megállt. Szemében valami érdekes lobogást véltem felfedezni. Majd tenyerébe vette az arcomat, lehunyta a szemét. Izzottam, s a tenyere olyan hideg volt, ami kellemesen hűsítette a túlfűtött testemet. Én nem hunytam le szemem, figyeltem őt. Az élénk színes haját, ami csillog a napfényben, s a hosszú éjfekete szempilláit. Majd egyszercsak valami mozgásra lettem figyelmes. S egy hatalmas hártya magasodott a háta mögött. A színek kavalkádja csillogott rajta, s a szélét egy fehér kis vonal jelezte. Vékonyka kis csíkok hálózták be, s mikor kinyitotta a szemét megrezzent ez a hártya. Rám nézett jelentőségteljes pillantással és elmosolyodott. Meggyszínű ajkai olyan fékezhetetlen vágyat ébresztettek bennem, hogy alig bírtam türtőztetni magam. Hátralépett egyet.
– Te… te… tündér vagy? – kérdeztem hebegve.
– Nem – válaszolta csöndesen. – Én viola vagyok…
– Viola? – vágtam közbe, s végigfuttattam az agyamban minden eddig tanult vagy olvasott információt, olyan mitológiai lényekről, mint a tündérek, de violával kapcsolatosat nem találtam. – Mi az a viola? Az nem egy virág?
– De igen.
– Akkor hát virág vagy? – faggattam tovább, s ő még szélesebb mosolyra húzta ajkait.
– Nem vagyok virág. Viola vagyok – ismételte.
– Mi az a viola? – értetlenkedtem, s úgy tűnt, hogy ő jól szórakozik tudatlanságomon.
– A violát a magadfajták nem ismerik. De jó helyen tapogatóztál. Leginkább a tündérekhez hasonlítunk, és a nimfákhoz. Szárnyunk miatt tündérszerűek vagyunk, s az emberi lényeknek ellenállhatatlan vonzóerővel bírunk, akárcsak a mitológiai nimfák. A violák tengernyi színben pompáznak. Az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a néhány embert és állatot, akiknek a sorsa meg van pecsételve, hogy segítsük őket az életük során, hogy bevégezzék feladatukat – mesélte titokzatosan.
Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, s szinte ittam minden szavát.
– De hát miféle élőlények és milyen feladat?
– Különleges emberek és állatok, akik a természetet képviselik. Meg kell menteniük a Földet – s kezdett úgy hangzani az egész, mint egy rossz természettudományos film.
– A Földet? Ugye csak viccelsz!? A Földön több milliárdnyi ember él! Nem válthatja meg a mindenséget pár ki tudja honnan szalasztott ember! – mondtam gúnyosan.
– De igen! – vágta rá, s tökéletes arcát elborította a düh. – A violák arra teremtettek, hogy segítsenek nekik, nem egy fogja véghezvinni! Violák mindig is voltak és lesznek! Nélkülünk a Ti természetetek már rég romokban heverne! Azok az erők, amiket ti „A természet erői” néven ismertek, azokat mind mi keltettük! Nélkülünk már ti sem lennétek! A mi kezünkben van az életetek és a Természetet szolgáljuk – hadarta mérges hangon.
Én védekezésképpen felemeltem a kezem, s a hirtelen jött harag hirtelen is tűnt el.
– Te indigó vagy! – kezdte megint ezt az „indigós szöveget”.
– Ne haragudj, de megmondanád végre, hogy miről beszélsz? – mondtam, s kezdtem ismét dühbe gurulni.
– Indigó gyermek és kristály gyermek. Sosem hallottál róla? – kérdezte meglepett arcon.
– Nagyon úgy tűnik.
– Az indigó gyerekeknek különleges képességeik, világmegváltó gondolataik vannak. Nevük a test energiaközpontjaira, vagyis a csakrákra vezethető vissza. Az indigó színt az arcon levő csakrákra értik. Így érzékelhetik az őket körülvevő világot, a láthatót és láthatatlant egyaránt. A tisztánlátásért felel ez az energia, melyekkel képes érzékelni a szellemeket. Ezek a gyerekek jó kedélyűek, de könnyen agresszívakká válnak, maguktól igyekeznek szebbé és jobbá tenni környezetüket és kötődnek a természethez. Az indigó öreg és bölcs lélek, mely régóta fennáll, s igyekszik a természetnek gondját viselni – mondta, s ahogy befejezte mondatát, s levitte hangsúlyát, belefúrta tekintetét a szemembe, s pislantás nélkül vizsgált.
– Ha belenézel egy indigó gyerek szemébe, akkor láthatod azt a nyitottságot, ami a bölcs lélek miatt áll fenn.
Kezdett megrémiszteni, hát inkább kérdeztem.
– És mi az a kristály gyerek?
Elkapta tekintetét és az égbe meredt.
– A kristály gyerek aurája kristálytiszta. Kötődik a kövekhez, s a természethez. Nevezhetjük őket csillaggyereknek is. Elbűvölőek és érzékenyek. Átható tekintetük van és szenvedélyesek. Vonzóságuk révén kapcsolatban vannak a természettel, s akár gyógyítani is tudnak, a maguk módján. Spirituális dolgokról beszélnek, angyalokról, meg ilyesmikről. Békességet teremtenek és megváltoztatják a világot a jó felé – mondta, s ismét rám nézett.
– Feladatod van, Indigó! – suttogta alig hallhatóan. Megrémisztett ez a misztikusság.
– Nem hiszem, hogy én az lennék – mentegetőztem.
– De az vagy! Higgy nekem! Én viola vagyok, én erre teremtettem, hogy megtaláljalak benneteket! – vágott közbe, majd tovább suttogta: – Indigó!
– Úgy mondod ezt, mintha valami bűvös szó lenne!
– Mert az is, bűvös szó! Ha kiejtem az Indigó szót, meglátom bensődet. Így biztos lehetek benne, hogy az vagy – mondta, már normális hangnemben. – Gyere velem, Indigó! Sok dolgunk van.
– Nem mehetek most! – vágtam rá. – Most költöztünk ide, rengeteg dolgom van még, vissza kell menjek, anyumnak segíteni.
– Hát menj! De tudd, hogy én mindig a közeledben leszek és figyellek! Ha eljön az idő, magammal viszlek! – suttogott ismét, s borsódzni kezdett a hátam.
Bólintottam, megfordultam és előre lódultam, s futottam egészen a kisházig.
Még hallottam a szót: Indigó! Pedig már régen messze voltam a tisztástól. Lehet, hogy bennem él? Belül hallom?
Szüntelenül ismétli: Indigó, Indigó.
Hozzászólások