Mit akarhat ez a madár? Mert akar valamit: a fejem fölé hajló meggyfaágra röppen, csattog izgatottan, szökken, felém fordul, a szemembe néz, és beszél hozzám folyamatosan.
Madár, mondom tudatlanul, pedig illenék tudnom, miféle, naponta látom, ha ugyan másokkal össze nem tévesztem. A verébbel például, mert elsőre verébformája van (melyik madár nem verébformájú, kérdem), legjobb hát, ha abból indulok ki, miért nem lehet veréb mégsem. Kisebb annál, karcsúbb, és hiányzik a tollszínéből a „szürke” verébre jellemző barnás mintázat, valóban szürke, tőtől talpig: egy szürke ruhát felöltő filigrán verebet formáz a megszólalásig, megszólalásával azonban végképp elárulja magát: nem csivitelő-csicsergő-veszekedő verébnyelven szól hozzám, hanem csattog. Ez a csattogás könnyen utánozható (meg is próbálkozom vele, sikerrel, ettől fogva élénk párbeszéd bontakozik ki közöttünk), leginkább a csodálkozó „ciccegéshez” hasonlít a hangja, de érzem a különbséget: az övében van valami fémes csillogás, mintha keményebb felhang ülne ki a „ciccegések” peremére: tá, titi, tititi – ezek a ritmusok váltakoznak bravúros kombinációkban, némelykor szárnyrebbenés nyomatékosít egy-egy taktust.
Próbát teszek: a szomszédos gyümölcsfáig sétálok, utánam jön-e. Utánam. Itt is megkeresi a hozzám legközelebb eső vékony ágvéget, most is szemmagasság felettit választ, fentről néz rám, és láthatóan visszacsábítana: rámnéz, hívogatón visszaröppen a meggyfára, visszanéz, követem-e.
Az ellenkező irányba indulok el, de még oda sem érek, a következő fa ágán ül már, és ahogy odaérkezem, minden eddigit felülmúló csattogás fogad, szemrehányó hangsúlyokkal, nyilván, hogy nem tettem eleget a kérésének. Na, jól van. Visszasétálok a kétfányi távolságra, ott állok megint, ahol először találkoztunk. Egy szempillantás alatt fölöttem terem és megszólít örvendezve, apró kis ugrásokkal hol féljobbról, hol félbalról mutatja magát, lelkesedik, ficánkol.
Ezt látnia kell Irénnek.
Jó. Abbahagyja a főzést, jön utánam, nem akarja elrontani a kedvemet, nem nagyon hiszi, de hát miért ne jönne.
A fa elé állok, és ott a madár, nem hazudtol meg, pont úgy viselkedik, ahogy azt odabent elmeséltem. Na? Megyek a másik fához: követ a madár. Visszamegyek: oda is jön velem, és közben fecseg szünet nélkül.
Amikor Irén visszamegy (le ne kapja a láng, meg kell keverni), újabb fordulat áll be: a madár a korona belsejébe rebben, és onnan csattog felém élénken. A sűrű lomb közt meglátom, miről beszél: egy másik madár ül háttal felém egy vékony ágon, róla mond valamit, egy kismadár, inkább kamasz már, teste a kifejlett madárénál még nagyobbnak is látszik, vastagabbnak és esetlenebbnek, a farktollai fejletlenebbek, ettől aránytalannak tűnik; ül mozdulatlanul, a felnőtt madár körbeugrálja, ő rá sem hederít, rendíthetetlen, mintha duzzogna valamiért.
Bemegyek újra, Irén az ebéddel foglalkozik, meghallgatja a feltevéseimet, de nem foglal állást. Egy csipet bors kell még bele, mondja. Én három értelmezését adom a történteknek. Egyik szerint a madár félti tőlem a kicsinyét, ezért vonja a figyelmemet magára, elterelő hadműveletként. Hogy végül is ő maga mutatta meg? Hát… nem elég következetes. Mit vársz egy madártól? A másik lehetőség azért valószínűbb: segítséget kér, egyedül nem tudja elmozdítani ezt a lecövekelt böhöm kölyköt, valamit tenni kéne mégis, ott nem öregedhet meg, szerencsétlenkedik csak, segítsek már, legyek szíves. Ezt a feltevésemet valószínűsíti egy különös mozgássor: a fióka mellől zuhanórepülést imitál, a közbeeső ágakon meg-megperdül, hengerbuckázik, eljátssza bátorítón, hogy azok fölfogják az esést, nem kell félni, és többszöri átfordulás után ügyetlenkedve landol a fa alatt. Így kellene tenned, mondhatja ezzel a kismadárnak. Ehhez kérem a segítségedet, mondhatja nekem. És közben csattog neheztelőn, fáradt tekintettel. Ilyen értetleneket… A harmadik magyarázat a legkézenfekvőbb: egész egyszerűen csak kiönti a lelkét. Nem akar semmit, csak elmondani valakinek, hogy kiborult ettől a buta és makacs kölyöktől, ez az értelmetlen duzzogás kihozza végképp a béketűrésből, ezt meséli nekem bőbeszédűen, hogy lelki terhének egy részét átpakolván énrám, megkönnyebbülhessen valamennyire legalább. Nincs jobb annál, mint ha valaki (ember vagy madár) kibeszélheti magából lelki sérelmeit.
Hát igen, valóban kellett bele még az a csipetnyi bors, mondja Irén, és én helyeslőn bólogatok, és dicsérem buzgón az ízek harmóniáját. Kanalazgatás közben arra gondolok, lehet itt egy egészen egyszerű, racionális magyarázat is, csak akkor ismernem kellene közelebbről ezt a madarat. Meglehet, egy általánosan jellemző viselkedésmódról van szó, egy sztereotípiáról, és nincs ebben a csattogásban semmiféle szövegmögöttiség, nem jött itt létre semmiféle kommunikációs kapcsolat, dőreség ilyesfélékre gondolni. Azt még evés közben elhatározom, hogy nem nézek utána ennek valamely alkalmas szakkönyvben, és kép után sem próbálom meg azonosítani az én madaramat. Jól esik azt hinnem, hogy ez a kis közjáték nekem szólt, engem választott ki a madár, hozzám beszélt, jót beszélgettünk; és jól esik azt hinnem, ugyanezt gondolja most valahol az én madaram is, talán beszél is rólam a többieknek, akik udvariasan meghallgatják, de a háta mögött szárnytollaikkal a fejükre mutatnak, és ingatják azt aggodalmasan.
Szóljon hozzá!