Nem mondhatom, hogy jól ismertük egymást. Talán kétszer vagy háromszor találkoztunk a Hetedhéthatár Iparos-beli összejövetelein. Így tehát személyes emlékem kevés maradt róla. Közöttünk a kapcsolatot az jelentette, hogy olvastuk egymás írásait, s ez alapján állíthatom, mindketten tiszteltük a másikat.
Az elmúlt egy-másfél évben valamelyest közeledtünk, hála a Facebooknak. Ezen a közösségi portálon tartottuk, ha nem is napi, de heti szinten a kapcsolatot. Ez legtöbbször csak egyetlen szóban nyilvánult meg: tetszik. Az írásai, a képek, amelyeket feltöltött a netre.
Ez alapján is kialakult bennem a róla alkotott kedvező kép. Szerethető, szerény ember, aki nagy tudással rendelkezett, aki a maga módján és lehetőségeihez mérten igyekezett tudását, élettapasztalatait mindenkivel megosztani. Nem csoda, hiszen világéletében vérbeli pedagógus volt. Elsősorban. Azaz, nemcsak tanár vagy iskolaigazgató, hanem pedagógus, aki minden idegszálával, minden beszédben elhangzott vagy papírra vetett mondatával azon volt, hogy a világ a benne élő emberekkel együtt jobb legyen. Hogy senki se nélkülözzön, hogy az emberek kivétel nélkül szabadon és boldogabban élhessenek.
Jó ember volt, aki nemcsak Szentlőrincen, de máshol is – ha máshová veti a sors – kiérdemelte volna a megtisztelő díszpolgári címet.
Fellélegzünk, ha zsigereikben rossz emberek, világnak ártó gazemberek hagyják itt a földi létet, erre példák a diktátorok, de fájdalmasan összeszorul a szívünk, amikor olyasvalaki távozik közülünk, akinek élete másoknak is értelmet adott. Űr marad utánuk.
Én azonban remélni merem, hogy lesz majd olyan tanítványa, aki idővel képes lesz betölteni ezt az űrt. Mert – azt hiszem, nem tévedek – Kocsis József barátom ezért dolgozott egész életében.
A jó, az igaz emberek haláluk után sem hagynak minket magunkra. Kocsis József emléke is nyomot hagyott, s emlékét örök tisztelettel őrizzük lelkünkben.
Nyugodjék békében!
Hozzászólások