Kocsisjóska? Számomra Ő a decens úriember. A szépirodalom. Nem a túlzottan filozofálgató. A leíró. A közérthető. A megfigyelő. Aki órákon át leste egy virág nyílását, egy pók hálófonását, a napsugarak játékát, a patak csörgedezését és nagy bölcsességgel próbálta megfejteni a madarak trilláját. Sokszor irigykedve olvastam a mindig találó, részletekbe elmélyülő fejtegetéseit. És a gyönyörű nyelvezetét.
Talán meg kell érni azt a kort, hogy ilyen bölcsesség társuljon a tehetséghez? Ma még nem tudom eldönteni. Itt állok középkorúan – sokszor úgy érzem középszerűen – és várom Őt, hogy megjelenjen az egyre szűkülő körünkben. Az Iparosban, egy összejövetelen, rendezvényen. Csak úgy, észrevétlenül, hátulról beosonva, az utolsó sorban helyet foglalva. Ha megpillantottam ősz üstökét, a mindig szeretettel csillogó tekintetét, megnyugodtam. Most már semmi rossz nem következhet be, hiszen Ő is megérkezett. És sosem egyedül. Mindig a szeretett társával, Irénkével, a mindig biztos támasszal az életéből. Néha egymás mellé sodródtunk, pár szót váltottunk. Bölcsen – óriási tudása birtokában is – szerényen válaszolgatott botor kérdéseimre.
Így, most visszagondolva, azt hiszem, nem félt a haláltól. Immár évtizedek óta barátkozott vele. Hiszen milyen „emberségesen” vitte el Irénke idős édesanyját, illetve Jóska nagynénjét. Szinte még búcsúzkodásra is adott időt. Csak egyet nem bocsátott meg sosem neki. Azt, hogy fiatalon elvitte a fiát. És megszületett a magyar irodalom legszebb, legszívbemarkolóbb búcsúzkodása apa és fiú között, a Hiányzol, Apa…
Nekünk – Isten vagy a Sors szándékából –, visszamaradottaknak erre sincs tehetségünk, kellő bölcsességünk, találó szavunk. Csak egyet tudunk biztosan: Szerettünk Jóska!
Hozzászólások