Félpercesek

Árnykép-sors

A légy rászállott a saroklámpa peremére. Az égő fényében sütkérezett, amikor észrevette a mennyezetre vetülő árnyképét. Büszkén bámulta óriás méreteit.
„Én vagyok a világ legszebb, legnagyobb, legokosabb legye.”
Öntelten sétálgatott a peremen, majd észrevétlen letévedt útjáról, elindult egy összekötő fémszálon a saroklámpa alja felé.
„De ni csak, egyre kisebb és kisebb leszek!”
Csalódottan fordult vissza, amint látta, hogy visszanyeri „eredeti” méreteit. Nem tudott kilépni az égő bűvköréből.
„Nagy akarok lenni és szép. Nekem itt kell sétálni, és punktum.”
Magát riszálva elindult a lámpaüveg sarka felé, amikor…Pár pillanat múlva kétségbeesetten rúg-kapálózott, belegabalyodott a pókhálóba.
Egy kis pók mászott elő a sarokból és megadta a kegyelemdöfést.

Az ünnepelt

Az ünnepelt az asztalfőn üldögélt. Mindenki őt bámulta, mindenki őt dicsérte, mindenki az ő egyetlen szaváért rajongott. De neki nagyon viszketett a talpa. Jól tudta, hogy itt, most lehetetlen volna levetni a cipőjét. Megpróbálta a cipőjében tornásztatni a lábujjait, egymáshoz ütögette cipőit, de minden hiába. A talpa továbbra is borzasztóan viszketett. De mi lenne, ha az asztal alatt mégis lehúzná a cipőjét?

Lehet, hogy észre sem vennék!  Ha meg észrevennék, úgy könyvelnék el, mint a zseni egyik kis megbocsátható fakszniját. A homlokán apró izzadtságcseppek jelentek meg. Az ünnepelt ült az asztalfőn mindenkire mosolygott, rövid igennel – nemmel válaszolt a tolakodó kérdéseikre, és csak azt kívánta, bár ne ő lenne az ünnepelt!

Mozgólépcsőn

Amikor először egymásra néztek, tekintetük szinte semmi érdeklődést nem árult el. Szinte azt is mondhatnánk, hogy átnéztek egymáson. De közben a lábuk egy-kettő… egy-kettő, tovább lépkedett. A távolság azonban nem csökkent közöttük. Egy-kettő… egy-kettő, automatikusan tették lábaikat egymás elé. Újra egymásra pillantottak, majd szemlesütve tovább mentek. A tini lány, talán, egy kissé bele is pirult. Egy-kettő… egy-kettő, egyre lépkedtek, kitartóan. De a távolság továbbra is maradt.

És ekkor, először biztatóan néztek egymásra. Csak azért is, sikerülni fog! Talán, még egy fanyar mosoly is ott bujkált a szájuk sarkában. Egy- kettő… egy-kettő, immár izzadva igyekeztek egymás felé. De a távolság továbbra sem csökkent.

ÁRAMSZÜNET. És akkor, végre egymás mellé kerülhettek. Már szinte meg is fogták egymás kezét, amikor… AZ ÁRAMOT VISSZAKAPCSOLTÁK, a mozgólépcső újra elindult és ők csak akkor vették észre, hogy menetirány ellen lépkednek.