Kelemen Barnabás Kossuth-díjas hegedűművésszel 2012 augusztus 14-én Kaposvárott beszélgettünk a nemzetközi sajtótájékoztató után, a fesztivál második napján.
Hogy képzeled el a jövődet tíz év múlva? Család, gyerekek, különböző díjak – nemrég megkaptad a Kossuth díjat? Mi az, amit még el szeretnél érni?
Kelemen Barnabás és Szarvas István (Fotó: Lantai József)
A nemrég kapott Kossuth-díj egy kellemes meglepetés volt, de azért ösztönző erő, természetesen. Ami most csírájában már elkezdődött növekedni bennem, az a karmesterséggel való foglalkozás. Ez nem egy olyan belső vágyam, hogy minél előbb szeretnék minél többet és minél nagyobb zenekarokat dirigálni. Hanem van bennem egy olyan vágy és késztetés, hogy ezzel is adjak, és ezzel is többet találjak meg a zenében, mint amit eddig talán némely darabokból bárki is megtalált. Úgy érzem, hogy mondanivalóm van azzal, hogy megoldjak bizonyos még egyelőre általam megoldatlannak vélt problémákat zenekari darabokon belül. Három nappal ezelőtt szálltam le Budapestre, Minneapolisból érkeztem, ahol az Indianapolis-i szimfónikusokat dirigáltam, Csajkovszkij vonósszerenádját adtuk elő a teljes vonós karral. Ezek mind fontos dolgok a számomra, de a lépcsőzetesség elvét ugyanígy szeretném folytatni, mint ahogy eddig is, mert úgy érzem, hogy így kisebbet lehet esni. Most már talán egyre kevesebb esélyem van erre. Ami még eszembe jut, természetesen a család fontossága. Úgy érzem, az is egy állandó támaszt jelent. Ez hozzájárul ahhoz, hogy valaki a színpadon is két lábon álljon, és egy magabiztos kisugárzása legyen. Ahhoz, hogy őszintén a zenélésről tudjak beszélni, kell egy olyan háttér, ahová a legjobb szívvel tudok visszatérni. Ez lenne a célom, hogy ez mindig meglegyen.
Most két kérdést is inspiráltál bennem azzal amit elmondtál. Kezdem a családdal. Fiad, Gáspár, négyéves, tíz év múlva már gondolom őt is valahol a pódiumon képzeled el.
Nincs kizárva. Annál is inkább, hogy Hanna pedig már kilenc, aki zongorázik, és már pódiumon volt tegnap este, s a koncert után följött, s nekiállt még zongorázni ott Kocsis Zoltánnak és Ivry Gitlis-nek is.
Bocsáss meg! A feleséged mondta, hogy a hegedűt nem szereti.
Valóban. Táncolni fog később és énekelni. Arra gondolok, hogy a lányom tíz év múlva tizenkilenc éves lesz. Ha megengeded, ez sokkal ijesztőbb, minthogy a fiam tizennégy éves lesz, dehát ez a természet rendje. Az egészségem tudatja, hogy még időben vagyok, de sokkal inkább előtérbe kell helyezzem az állandó mozgást és a gyerekeimre is, hogy ilyen módon is vigyázzak. Most hirtelen ezek jutnak eszembe, és, a vonósnégyes, ami nem a megélhetésünknek a záloga, sajnos. Mert manapság egyre kevésbé az. A vonósnégyes viszont a legmagasabb szintet tudja és a legszélesebb spektrumú repertoárt és zenélést tudja biztosítani egy hegedűsnek. Sokkal inkább, mint a szólista irodalom, amiről nem mondok le, de a kettőnek, sőt, ennek a három dolognak, ezek, a karmesterség, kvartett- és szólóirodalom, ennek egy egészséges összhangját találnám fontosnak a tanítás mellett, amit félállásban a Zeneakadémián végzek.
A másik kérdésem, ez a tanítás. Azon elgondolkoztam, hogy Indianapolisban vendégprofesszor vagy. Magyarországon a Liszt Ferenc Zeneakadémián docens. Mi a különbség? Ugyanúgy kell előadni Magyarországon, mint Amerikában?
Amerikában kurzusokat szoktam tartani. Ott az van, hogy amikor tanítok, akkor azt sokan hallják. Annak kicsit üzenetértéke is van. Már szinte mindenkit ismerek, mindig csak egy-egy „új gyerek” van. Szinte számon tudom kérni, amit előző évben tanítottam. Ezek pár napos kurzusok, amiket évente tartok. Nagyon más jellegű, mint amikor hétről hétre tanítok Magyarországon a Zeneakadémián. Azért ott is föl lehet építeni egy olyan iskolát, mint Budapesten, de ezt egy kicsit máshogyan kell. Viszont az üzenetértéke és hatása ugyanúgy ki kell, hogy hasson, akár ugyanannyi időre. Mint ahogy a Zeneakadémián, ahol egy évig dolgozok a gyerekekkel.
Szintén egy interjúban azt mondtad, a régi zeneműveket szereted igazán. Mi a véleményed a kortársakról?
Nem zárom ki, sőt várom és keresem a zseniálisat a kortársak közül is. Számomra nagyon fontos, hogy igazán újat is tudjak találni, ami felér a régi nagyokkal. Mindenféle mai művészeti ágban, de természetesen a zenében annál inkább. Ettől függetlenül, ami olyan magas szintre elért, mondhatnám Monteverditől Bachon keresztül, Beethoven, Mozart, Brahms és Bartók olyanok, hogy tényleg egy élet nem elég ahhoz, hogy az ember ne találna minden alkalommal valami újat, valami csodát a műveikben. Miért is ne foglalkoznék ezekkel a régi csodákkal? És miért is mondanék le bármikor is róluk? Ha alkalmam adódik, ilyeneket játszom a legszívesebben.
Mindketten, feleségetekkel egy hivatásszerűen szeretnétek, hogy minél több ember szeresse meg a komolymuzsikát és minél többet írjanak róla. Neked milyen a kapcsolatod a sajtóval?
Veszélyes amikor az ember elcsábul, és túl sok idejét tölti el a sajtóval. Van, hogy bizony heteken keresztül szinte minden nap egy-másfél, két órát elvesz az életemből. Sajnos ezt már nem engedhetem meg bármikor. Régen valóban azt mondtam, hogy hú de jó, ide is, oda is adok egy riportot. Vigyázni kell, az ember nem engedheti most már el magát annyira. Lehet, hogy az ilyen sajtótájékoztatókat, mint ami után beszélgetünk előtérbe kéne helyezni. Tudom, hogy a nagy sztároknak, például Joshua Bellnek van saját pr-menedzsere és meg van szabva, hogy mikor engedik hetente egyszer két órára a sajtónak megtudni, hogy mi történik vele. Valószínűleg ilyen irányban fogok én is elmozdulni. A feleségemen is látom, hogy a Kaposfest, amelynek egyre komolyabb médiavisszhangja van, mennyi idejét leköti. Tavaly a Sziget fesztivál után a Kaposfesztnek volt a legnagyobb sajtója, ami komolyzenei eseménynél nagyon nagy dolog. De rámehet sokszor az ember igen sok ideje.
Ugyanakkor viszont, feleséged, Kokas Katalin művésznő azt mondta, hogy keveset írnak az újságok, és a rádió és tévé pedig nem foglalkozik eleget a Kaposfesttel és ugyanez a veszély most is fönnáll. Mondjuk a képkiállításról többet fognak írni. Azt mondta, mindent megpróbál, hogy ez ne így legyen. Erről mi a te álláspontod?
Úgy gondolom, hogy ez így helyes, hogy ő mindent megpróbál, de ez nem azt jelenti, hogy úton-útfélen riportokat ad. Hanem azt kellene csinálni, hogy a fesztiválvezetéssel dolgozzanak ki beleértve a pr-ért felelős személyt egy stratégiát arról, hogy megváltozzon a jelenlegi helyzet. Ha beütöm az internetes keresőbe a Kaposfestet, akkor általában kilencven százalékban híranyagot látok, beharangozót és nem beszámolót. Sokkal jobban örülnék annak, ha lényegesen több koncertbeszámoló, művészekkel történt beszélgetés, élménybeszámoló készülne. Ha az MTI vagy bárki kiad egy közleményt, akkor azt mindenhol lehozzák, és az egy általános hír, de a személyes benyomások fontosak valóban.
Hozzászólások