Hősi halott

Az iskolák még a helyüket keresték, a családi otthonokba szükségből kihelyezett osztályok visszatértek lassan a hadikórházakból újra iskolává formálódó megviselt épületekbe, a falak közé visszaköltözött csakhamar a szokott iskolai szigor. A tanítási órákat ritkán zavarta meg idegen, tájékozatlan szülők nagynéha, akik váratlanul az osztályra nyitották az ajtót, és valami otthon felejtett holmit adtak át restelkedve a padból zavartan kikászálódó csemetéjüknek, és ez is inkább az alsóbb évfolyamokban fordult elő. Ha mégis váratlan látogató érkezett az osztályba, az az igazgató volt többnyire, nem túl gyakran, és mindig komoly okkal. Mint most is:
– Álljon föl, akinek az édesapja hősi halált halt a háborúban!
Nem mozdult senki.
– Egy sem volna? – nézett a szemüvege felett az osztályra az igazgató. – Amerikai segélycsomag érkezett, hadiárvák részére.
Hadiárvák? Erre fölálltak néhányan. A többiek irigykedve nézték őket, sajnálták nagyon, hogy kimaradnak valami jóból, csak azért, mert az ő apjuk nem halt hősi halált.
– Nincs több? Csak ennyi? – kérdezte az igazgató elégedetlen hangsúllyal, mint aki kevesli a hősi halottak számát.
Hittanóra volt, a tisztelendő úr ápolt, finom tenyere megérintette a fiú állát:
– Miért nem állsz föl? Édesapád is hősi halált halt a hazáért – emelte fel szelíden az állánál fogva.
Ezt így elfogadta, és csodálkozott magán, hogy erre miért nem gondolt. A hősiességről – az iskolai olvasmányok alapján – Dugovics Titusz jutott az eszébe, az ő hősies cselekedete, nem apja nyomorúságos halála a hadikórházban.
A csomagból neki egy átlátszó anyagba csomagolt fogkefe jutott. Furcsán hajlított, különleges fogkefe volt: a szőrök két sorban elrendezve, kis pamacsokban meredeztek rajta, közöttük elég nagy rés nyílott, és nem is igazi szőrből voltak, hanem valami fehér színű, keményebb anyagból.
Hazaérve első dolga volt, hogy megmutatta az anyjának a fogkefét.
– Azok kaptak ilyent, akiknek az édesapjuk hősi halált halt. A hadiárvák.
Dicstelen szerepléséről persze egy szót sem szólt.
– Ezzel aztán jól kifizettek minket. Adtak volna inkább egy kiló cukrot. Vagy legalább egy fogkrémet mellé – mondta az anyja a különös fogkefét nézegetve, aztán legyintett, és ezzel a dolog részéről lekerült a napirendről.
Ebéd után egyedül maradt a szobában. Két nagy fehér hálószobaszekrény állott itt egymás mellett, anyja ruhái voltak az egyikben, a másikban az apja után maradt ruhák függtek egy darabig, átlényegülve apránként ruhaanyaggá az átalakító szabóságok munkaasztalán. Már csak egy értékesebb darab lógott az akasztó részen, egy elegáns átmeneti kabát, érdekes, spriccelt színű anyagból, amelyen messziről nézve okkersárgába rendeződtek a közelről sokszínű pontocskák.
Kinyitotta óvatosan a szekrény ajtaját. Kifelé fülelt, nem szerette volna, ha most rajtakapják. Úgy lopakodott, mintha valami tiltott dolgot művelne a szekrényajtó kinyitásával. A kabát a szokott helyén függeszkedve apját formázta egészen, kiadta alakját, magasságát, éppen olyan volt, mintha ő maga is benne volna és kitöltené a kabátot. Közelebb ment. Kinyújtotta a karját és megérintette a kabát anyagát. Megszorította a kabátujj végét, mintha az apja kezét fogná. Zajt hallott kintről, összerándult a szíve, reflexmozdulattal bebújt a szekrénybe, és behúzta maga után az ajtót. Nem jött senki. Mégsem jött elő, a csukott szekrényben megőrződtek az ismerős szagok, beletemette arcát a kabát anyagába, és magába szívta mélyen az apja illatát.
Megpróbálta felidézni apját katonaruhában, de csak civil emlékek rajzottak elő emlékezete zugaiból, ami azért is különös volt, mert legtöbbször katonaruhában látta, és a fényképek is katonai egyenruhában mutatták őt, a többségük legalábbis ilyen volt a családi fényképalbumban, amit magukra maradva sokszor lapozgattak a testvéreivel.
Legélesebben egy közös séta képsora merült fel benne. Rövid szabadságra jött haza az apja, ez már a német megszállás utáni hetekben lehetett, napsütéses tavaszi nap volt, a Széchenyi tér felé indultak, együtt az egész család: elöl a három gyerek, mögöttük karonfogva a szülők. A Kálvária utca után elkeskenyedett a járda, s az úttesten folytatták az útjukat a városközpont felé. Két német tiszt jött szembe velük, közel érve belebámultak apjuk arcába, valamit beszéltek egymás közt németül, nem értették, de durván és fenyegetően hangzott, amit mondtak. Elhaladtak mellettük, és megállva utánuk fordultak. Hátranéztek ők is mindannyian, az apa ment csak tovább nagy nyugalommal.
– Ezek alighanem zsidónak néztek – suttogta az anyjuk. – Jobb lett volna egyenruhában jönnöd, nem ebben a zsidós térdnadrágban, s hozzá ez a horgas, nagy orr! Biztosan a sárga csillagot keresték rajtad, még valami bajod lehet, jobb nem kihívni a sorsot magunk ellen.
– Ugyan mi bajom lehetne? – nevetett az apjuk, de őket nem tudta megnyugtatni.
Ez volt az utolsó családi együttlétük. Ezután még néhány tábori lap jött, az utolsó már a székesfehérvári fogolytáborból, idegen kézírással. Nagybetegen már nem tudta tartani az íróeszközt a kezében, úgy diktálta valamelyik fogolytársának. Néhány reménykedő mondat, a cím, amelyen látogatni lehetett, és apró kérések, mire volna szüksége. Életjel, gondolták megkönnyebbülve. Nem tudhatták, hogy halott volt már, amikorra az üzenete megérkezett. Tífuszjárvány áldozata lett. Hősi halált halt.
Maga sem értette, miért, egyszerre kitört belőle a sírás. Annyira váratlanul történt, annyira előzmények nélkül való volt számára, hogy ez rémülettel töltötte el, próbálta visszagyűrni, erőlködött, hogy abba tudja hagyni, de nem sikerült sehogysem, görcsbe rándult a torka, rázta a hangtalan zokogás, tehetetlennek érezte magát, ömlöttek a könnyei megállíthatatlanul. Hallotta közben, hogy szólítják, de nem válaszolt, erre nem is lett volna képes, meg nem is akart. Hosszú idő múlhatott el, ezt abból gondolta, hogy egészen eláztatta a könnyeivel a kabát ujját. Kint egyre türelmetlenebb hangon szólítgatták, körbejárták a lakást, a nevét kiáltozták. Minél több idő telt el, annál inkább úgy érezte, nem jöhet elő. Mit mondjon, hol volt? Miért bújt a szekrénybe? Értelmetlennek és nevetségesnek tartotta a történteket. Vállalhatatlannak.
Az is lehet, hogy elszundított egy pillanatra, anyja hangjára riadt fel, itt állhatott egészen közel.
– Kisfiam, hol vagy? Gyere már elő, ne tégy bolonddá bennünket!
Nem mozdult. Azt nem hallotta, a testvérei is ott vannak-e, de anyja távolodó lépteinek koppanása beszűrődött hozzá. Várt egy kicsit, óvatosan rést nyitott a szekrényajtók között, szerencsére nem nyikordult meg. Kilesett. Aztán hogy nem látott senkit, kimászott. Érezte, nem szabad túlfeszítenie a húrt.
Anyja váratlanul visszatért. Nem hallotta a lépéseit, lopakodva jöhetett. Azt nem tudta, észrevehette-e, honnan került elő, addigra becsukta már maga mögött a szekrény ajtaját, nem valószínű, hogy láthatta. Így is szégyellte nagyon a helyzet ostoba sutaságát.
– Nem hallottad, hogy mindenki téged keres? Milyen új hülyeség ez? Bújócskázol? Szórakozol itt velünk?
A hangja érdes volt, de tekintetének megszelídüléséből látszott, hogy észrevette a szemében a könnyeket.
– Megkukultál, kisfiam? Agyhúgyköved van?
Két tenyere közé fogta az arcát. Tekintetük összekapcsolódott.
Tudja mégis, tud mindent, gondolta, különben folytatná a faggatózást. Megkönnyebbült, hogy nem kell kitalálnia valami elfogadható hazugságot.

Megosztás

Tweet