Micsoda család lettünk mostanra, anyánk, micsoda keveredett idő motoz itt kéretlen, összezavarva mindent körülöttünk, anyánk, anyácskánk, széparcú húgocskánk, mit tett velünk ez a mihaszna: összekaszabolta arcunk, s világnak csúfjára telekörmölte iszonyú rajzolatokkal, kusza és elfogadhatatlan üzenetű ábrákkal, ügyetlen karmaival felismerhetetlenné tette bennünk az örök fiatalságot; elképesztő játékot űz velünk, a legkisebb közülünk is túl már a hatvanon, rámnehezül a szomorúság, hogy ötvenkilenc éveddel a legfiatalabb vagy közöttünk, és hogy huszonnégy éve vagy már ötvenkilenc, huszonnégy éve, hogy betakart fekete gyolccsal az idő, és görgeti rád rendíthetetlenül azóta is az évek nehezékét; istenem, huszonnégy éve már, mondanád hitetlenkedve, innen nézvést egyetlen sötétlő tömbnek látszik az egész, összetömörödve, még nyomasztóbb súllyal – most kellene az a régi lámpa, belevilágítani a múltba, megvan valahol biztosan, de elmulasztom számbavenni mindig, amikor visszaálmodom magam a gyerekkoromba, megfeledkezem róla, és dolgom végezetlenül ébredek újra és újra; az ebédlőasztal fölött függött, olcsó fény szivárgott erőlködve a spórolós villanykörtéből, bevilágítva arcunkat, anyánk arcát és a ritka vendégekét olykor, ha nagyritkán összeterelte őket az akkor még kedveskedni is képes idő egy-egy jóízű testvéri beszélgetésre: a Horváth-lányokét, jaj, ezek a kacagások, a Horváth-lányok sikongó nevetése, a négy szólamban áradó harsány vígasság, ahogyan betakarták a vidámság selymes anyagával és körbefonták a kacagások gyöngyfüzéreivel apró szomorúságaikat; mi hárman félfüllel követtük csak beszélgetésüket, akaratlan figyelemmel csak érthetetlen jókedvüket, ahogy ártatlanul áradó gátlástalansággal fel-felharsant a közös régmúltból felbukkanó ének: „jaj, de féltem, jaj, de féltem, de féltem, amikor én legelőször keféltem”, és kacagtak hozzá számunkra megérthetetlen, titokzatos gyöngyözéssel; a sápadt villanykörte rekedtes fényébe bele-belekarcolódtak a jókedvű kacarászások sziporkái, a falon hangtalan árnyképek keltek életre, leutánozva a beszélgetők mozdulatait, karikírozón felnagyítva a karok és a kezek kísérő mozdulásait, a hátravetett s előre billenő fejek mókás árnyjátékát: én anyánk határozott kontúrokkal kirajzolódó arcát figyeltem hosszan, és belémhasított fájdalmasan a pillanat múlékonysága, és elgondoltam: ceruzát kellene fognom és körülrajzolni a falon anyám arcmását, megőrizni a későbbi időkre, hogy megmaradhasson akkor is számunkra, ha lekattintaná valaki meggondolatlanul a villanyt; honnan is tudhattam volna, hogy a folytonosság független a mindenkori cselekvéseinktől, és körberajzolatlan emlékképeinket belénk égetve visszük az időbe, ahogyan őrzöm magamban azt a másik, későbbi képet is anyám arcáról, ahogy viaszos sápadtságával is kivilágított a párna kórházi fehérségéből, könnyben ázó szemekkel, két karja kitárt keresztként, kényszerű mozdulatlansággal feküdt a takarón, bekötve mindkettőbe az infúzió: letörölni sem tudta, s a könnyek lefolyni sem tudtak a fonnyadt arc ráncai között, tócsába gyülekeztek a szeme alatt; néztem megrettenve, s arcára rávetült észrevétlen annak a régi képnek az emlék-mása, anyánk arcának árnyképe azon a gyerekkori falon, és belémhasított az a régi félelem is: hogy mielőtt még lerajzolhatnám, lekattintja a villanyt valaki, és megszakad a folytonosság, elfelejtődnek lassan a hangok, a színek és a fények, el az árnyképek a falon, elfelejtődnek a falak, a ház, az utca és a város is, magukkal rántva végérvényesen gyerekkorunkat, anyánk gyönyörű arcát, gyöngyöző, fiatalasszonyos nevetését.
Szóljon hozzá!