Itt van ez a meglehetősen érdekes elnevezésű Nagy Fiúk Napja (az eredeti név Nagy Fiúk Éjszakája volt!), amit az alapítványunk szervez minden hónap egyik keddjén. Lényege, hogy azoknak a nagyobb fiúknak, akiknek az állapotuk megengedi, egyfajta ott alvós bulit szervezünk, hogy kicsikét önállósodjanak, hogy valamiféle élménnyel gazdagodjanak. Délután a városban csavargunk: séta, néha múzeum, bevásárlás, ez meg az, ahogy kedvünk hozza. Az estét az alapítványnál töltjük közös főzéssel, vacsorázással, játékkal, majd elfoglaljuk a szállásainkat a tantermek egyikében, ahol matracokon alszunk, majdhogynem tábori hangulat.
Szóval itt ez a program, ami azzal jár, hogy egyik éjjel nem alszok otthon. Ezt a családom kissé furcsállja, finoman szólva, konkrétan nem hiszi, konspirál és folyamatában kajánkodik. A tekintetekből a legkülönfélébb dolgokat olvasok ki: Uramisten, mit ronthattam el, ez a gyerek titokban csajozik. Aztán: alapítvány?! De rossz kifogás. Meg: legalább nekem ne hazudj! Stb.
Ilyenkor magyarázkodásba kezdek, olyanokat mondok, hogy ezzel a nappal tehermentesítjük a szülőket: van egy szabad estéjük, de félbeszakítanak:
– Hogy hívják?
– Kit?
– Akinél alszol.
– Az alapítványnál alszok…
– Hogy hív-ják?!
– Kerek Világ…
– Kerek Virág? Szóval molett.
– Nem, dehogy! Igazából és tényleg az alapítványnál alszok – mondom hisztérikusan remegő hangon. Kínomban felnevetek.
– Na látod, nem elég, hogy hazudni se tudsz, még bele is röhögsz a képembe.
– De igazából, tényleg… csak zavarban vagyok… Nagy Fiúk Éjszakája…
– Az éjszaka stimmel.
– Ööö… izé… Nagy Fiúk Napja!
De ekkor már nem figyelnek, ott hagynak, valaki sértődötten, hogy hazudozok, valaki még visszanéz, cinkosul rám kacsint:
– Büszke vagyok rád!
Kétségbe esve magyarázkodok:
– Az alapítvány…
– Na persze.
– De tényleg! – sipákolom immár röhögve.
Aznap reggel titokban surranok ki a lakásból, elég volt a zrikálásból, elég volt a magyarázkodásból. Mikor kitárom az ajtót, gúnyos kiáltást hallok az emeletről:
– Aztán nem felsülni. Sok sikert!
– Az alapítványnál alszok!!! Tényleg!!
– Aha…
Kint harmatos, őszi reggel fogad, meg a kerítésnek támaszkodó szomszéd. Vigyorog:
– Hova-hova?
– Dolgozni az alapítványba – mondom, és kényszeredett vigyor jelenik meg az arcomon. – De tényleg…
– Aha, az alapítvány. Amikor fiatal voltam én is sokat „alapítványoztam”!
– De tényleg…
– Hát persze.
Érezem: vörös lesz a fülem.
– Hagyjon már békén, maga mocskos, vén kujon! Mert én tényleg-tényleg…
Ekkor kitör belőlem a megállíthatatlan, elmebeteg nevetés, tudom, ez a háború elveszett: végleg, visszavonhatatlanul gyanús lettem. Nem tudom magam igazolni. Ezt a pár sort is azért írtam, hogy tudja meg a világ: akkor kedden tényleg, igazából az alapítványnál aludtam. De tényleg. Becsszó. Tanúkat is hozhatok. Tényleg!
Szóljon hozzá!