A karácsonyfák a falnak támasztva, katonás sorban várták a vásárlókat. Törpe egyméterestől, két-három méteresig, lucfenyőtől-ezüstfenyőig, nagy választékban. Elég borsos áron árulták még az utolsó napon is. Némelyikből, a vásárló óhajára, ott helyben lenyestek félméternyit. A lecsonkított törzseket, immár értéktelen lomként, félredobálták. Ezekre szoktak „rácsapni” a kisnyugdíjasok, akiknek akár egy kis fenyőág is megteszi, hiszen ez is elég illúzióként.
Rózsi néni, két szatyorral a kezében, szinte észrevétlenül araszolt a nagy tömegben. A vásárcsarnokot a savanyú káposzta mindent átható szaga és a füstölt áruk ínycsiklandó illata lengte körül. Ő már bevásárolt. Füstölt sonka, csülök helyett csak egy kis oldalasra futotta, de az is megteszi. Vett hozzá egy kilónyi savanyú káposztát, egy kis darab beiglit és már kész is a karácsonyi vacsora. Kis bogár szemei végigfutnak a glédába állított fenyőfákon.
„Sehol egy levágott ág, úgy látszik, ma sincs szerencsém!”
Befordul a sarkon, a kukák irányába. Itt talán talál egy kis csenevész faágat. A kukákat már hárman állják körül. Öregek, sorstársak. A kukák mellé lerakott kartondobozokból válogatják a kiselejtezett, de még ehető sütőtök szeleteket, alma és narancs szemeket.
„Micsoda luxus, fedezi fel, még fagyos paradicsomok között is lehet turkálni! Úgy látszik, az ünnepek közeledtével még a szőrösszívű zöldségesek is emberségesebbek lesznek!”
Felméri a helyzetét, aztán mégis lemond a ládákról, hiszen úgy sem tudna odaférkőzni, hiszen az őt megelőzők mind fiatalabbak, erősebbek.
Így hát, marad a kuka. Fölemeli a fém fedelét, belekukkant… és micsoda szerencse: ott van felül, elérhetően egy karácsonyfa-csonk három szép ággal. Csak úgy, kézzel letépkedi az ágakat. Kissé fenyőgyantás lesz a keze, de sebaj, majd otthon lemossa. Az a fontos, hogy nekik is lesz az Öreggel egy kis „karácsonyfájuk”. Elégedetten, szívében nagy nyugalommal indult el, hazafelé.
Az ezüstszínű Mercedes szinte hangtalanul gurult a stílusosan, kőoszlopokkal szegélyezett kapu elé. A tulaj, kissé már kopaszodó, ősz halántékú, köpcös úriember távirányítóval kaput nyit, majd a kocsit beparkolja a háromemeletes épület alagsora elé. Borjú nagyságú bernáthegyi fogadja, körülugrálja. Nagy, lomha testén csillog a jól ápolt, foltos bunda. Becsönget. Egy fehér kötényes szolgálólány fogadja, nyit ajtót egy kis pukedli kíséretében.
– Üdvözlöm, Tekintetes Ügyész Úr!
– Mariska, ott van a csomagtartóban a bevásárolt holmi. Hozd be! Itthon van a Tekintetes Asszony?
– Igen, Tekintetes Úr! Épp fürdik.
– És az Úrfi?
– Ő épp az új számítógépével játszik.
– Rendben. Rövidesen egy tehertaxi érkezik. Karácsonyfát hoznak. Szállíttassa be a hallba!
– Igenis, Tekintetes Úr! Megértettem.
A kandallóban száraz tölgyfahasábok égtek, árasztották melegüket a földre terített tigris- és oroszlánbőrökre. Óriás bőrfotelek fogták keretbe a stílusos faragott kis dohányzóasztalt. A házigazda a sarokban álló bárpulthoz lépett, finnyásan válogatott a polcokon sorakozó italok között, skót whiskyt töltött magának, két jéggel, egy öblös pohárba, majd határozott léptekkel elindult a fürdőszoba felé.
– Drágám, megjöttem!
Válaszra várva, megtorpant egy pillanatra, majd belépett az óriás, fürdő- medencével, szaunával, szoláriummal ellátott helyiségbe.
„Persze, hogy nem hallhatott a drága, hiszen éppen kvarcol, szemén sötét szemüveggel, fülén fülhallgatóval. A fiatal hölgyen szinte egy gramm súlyfelesleg sem látható. Gyönyörű testét végigpásztázza a ház urának szeme. Mögé lép, majd az italából kihalászott jégdarabot ráejti a nő hasára. A reakció nem marad el. A nőt kígyó csípésként érte a jég érintése. Már lendült a karja, de még időben visszafogta indulatát, szemüvegét és fülhallgatóját ledobva a férje nyakába ugrik.
– Megjöttél? Mit hoztál, Drágám?
– Titok, meglepetés. Majd este megkapod?
– Nem lehetne most?
– De, ha karod – válaszolta hamis mosollyal a ház ura és a nő karjait lefejtve zakóját kezdte kigombolni.
– Menj innen, te vén kujon, mindig csak azon jár az eszed! – búgta fülébe a nő, miközben karjával átölelve a nyakát apró csókokkal borította el az arcát, nyakát, fülcimpáit.
Az „öreg” morcosan fogadta a cirógatást, majd kiszabadulva a fojtogató karokból szinte bocsánatkérően jegyezte meg.
– Drágám, képzeld, csak egyféle kutyaeledelt találtam! Pedig, gondoltam, hogy Picurnak is legyen Karácsonya! Hiába, ilyenkor, Karácsony előtt, mindent elkapkodnak. Mindjárt hozzák a karácsonyfát is. Három és fél méteres ezüstfenyő. Szóltam is a Mariskának, hogy hozassa be a hallba.
– Drágám, de hiszen a tegnap már én is hozattam egyet. Az is három méter körüli, ott van hátul a garázsban.
– Sebaj, majd két karácsonyfánk lesz. Emlékszel? Ezelőtt pár évvel, még egyre is alig futotta. Most, legalább bepótoljuk!
– Minek két karácsonyfa. A kis Manó már úgy sem örül neki. Őt már csak a Húsvétra beígért kis Honda-robogó érdekli.
– Jól van, no. Majd lesz vele valami. Legfeljebb kidobjuk és kész!
A kis, omladozó vakolatú présház szinte szégyenkezve húzódott meg a kevélyen sorjázó villák sorában. A pár év alatt „felkapottá” vált szőlőhegyen szinte napok alatt nőttek ki a földből a kacsalábon forgó paloták. A kis szobában a töltött káposzta illata terjengett.
– Hát, ezt is megértük, István!
– Ezt is, hála Istennek, Rózsi!
– Mindjárt meglesz a káposzta, aztán ehetünk.
– Van időm, megvárom – így az öreg.
– Mit szólsz, gyújtsuk meg a gyertyát?
– Ha már Karácsony van!
Az öreg a kredenchez totyogott, sokáig matatott, amíg megtalálta a gyufát. Megpróbálta gyújtani. Elsőre nem sikerült, sőt másodikra sem. Végül, aztán mégis fellobbant a gyertyaláng, betöltötte a kis szobát.
A három kis fenyőfaágat egy kis cserépbe plántálták, frissen ásott földbe. Reáaggattak két szem almát, egy sztaniolba csomagolt diót és persze, a gyertya sem hiányozhatott a „fáról”. Az öreg visszacammogott az asztalhoz, egy öreg üvegből kihúzta a parafa dugót és töltött a két pohárba. Koccintottak.
– Hát, akkor Boldog Karácsonyt!
– Boldog Karácsonyi Ünnepeket, István! Aztán tedd el azt a maradék bort, hogy legyen, amivel koccintani Szilveszterkor is!
Az öreg visszadugta a parafa dugót és kivitte az üveget a kamrába. Ott legalább a hűvösben eláll.
Hajnalra nagy hó hullott. Rózsika néni, mint minden reggel, korán kelt. Egyébként, egész éjszaka rosszul aludt, lehet hogy a töltött káposzta megfeküdte a gyomrát. Seprűt fogott és ösvényt söpört a kiskapuig. Gondolta, jó gazdához illően, lesöpri a porta előtti járdát is. De ni csak, ott söpör a Mariska, a szomszédék szolgálója is!
– Jó reggelt, Mariska! Boldog Ünnepeket!
– Boldog Ünnepeket, Rózsika néni! Ilyen korán megébredt?
– Fölébredtem, kincsem, mert az öreg az este ívott két pohárral, így egész éjjel horkolt. Meg aztán a töltött káposzta is megfeküdte a gyomrom, egész éjjel csak forgolódtam.
– Ilyenkor a legjobb a pincehideg káposztalé. Mifelénk, ilyenkor, minden másnapos ember, de még az asszonyok kikapósabbja is azt iszik. De itt, errefelé, még a káposztalé sem olyan. De most jut eszembe, Rózsika néni, nem kell maguknak egy szép karácsonyfa?
– Karácsonyfa? Hát, az meg minek? Tegnap volt a Szenteste!
– Sajnálom, hogy a tegnap nem jutott eszembe, de a Naccsága csak ma reggel szólt, hogy dobjam ki a karácsonyfát a hátsó garázsból, mert csak foglalja a helyet. Teccik tudni, a Tekintetes Úr és a Naccsága is hozatott egyet-egyet, így egyszerre két fánk lett. Feldíszíteni, persze, csak egyet kellett.
A kuka mellől felemelte az óriás fenyőfát, kissé megrázta, hogy a madzag okozta szorításból kiszabadult ágak, elrendeződjenek.
– No, nézze meg, milyen szép ezüstfenyő. Ehhez csak értek. Otthon nálunk, Székelyföldön ilyenkor, Karácsony környékén kimegy az embör a kert végébe és kiválaszt egy szemrevaló kis fát, és azt kivágja. Az ilyen nagyokat, az igaz, hogy már kár kivágni! Ez, itt akár tíz-tizenötezerbe is kerülhetett, vagy még többe is!
– Hát, bizony az nekem nagyon sokba volna. Nem gondolod, hogy ez mégis kell nekik?
– Egész biztosan nem kell, hiszen ők dobatták ki, a kuka mellé! Vigye csak nyugodtan haza, a másik, a házban még ennél is nagyobb!
Az öreg, amint meglátta az új szerzeményt, először csak hümmögött, majd felöltözött és az udvaron, közelről is szemügyre vette a karácsonyfát. Felállította, körbejárta. A csúcsa kissé magasabb volt, mint a kis présház eresze.
„Hát, ezt bevinni semmiképp sem lehet, levágni pedig, elég kár vóna! Meg aztán, mit is rakhatnánk rá, ’sze nincs semmi díszünk! Egy biztos, én megcsonkítani nem fogom”.
Hátraballagott a féltetős fészerbe. Egy öreg ásóval tért vissza és egy jókora gödröt ásott a virágos ágyás közepébe. Belehelyezte a fenyőfát, majd a földet újra visszadobálta, megtaposta.
– Így ni – nézett végig a szálegyenes fenyőfán – így talán még egy ideig kibírod.
Beesteledett. Nagy pelyhekben, újra hullani kezdett a hó. A sudár fenyőfa ágaira fehér hólepel borult. A két öreg a kis lak ablakából bámult ki a hóesésbe.
– Látod, István, milyen szép!
– Az, bizony! Sosem volt még ekkora karácsonyfánk!
Hozzászólások