Aura (4/4)

– Hogy ne úgy büntessünk a vétkeiért valakit, hogy megalázzuk, és még mélyebben tapossuk a sárba, mint azelőtt. Tudniillik ez a szokás mostanság.

– Hanem?

– Emeljük szeretettel, megértéshez magunkhoz, mert csak így tisztulhat meg a bűntől, mocsoktól.

– Ez sem rossz szöveg – komolyodott el hirtelen. – Kicsit bibliaszagú, de tök igaz. Még el is sírnám magam, ha nem nézném, ki mondta.

– Szerintem lényegtelen. A lényeg az, hogy mit állít.

– Oké, oké. Már csak az érdekelne, mi a véleményed neked minderről.

– Ugyanaz.

– Becsszavadra?

– Szia, szólít a kötelesség. Ha szükséged van valamire, hívj fel telefonon.

– Vazul 2. Köszönöm, hogy ilyen őszintén válaszoltál.

– Most mit duzzogsz? Várj, kapcsoltam! Becsületszavamra.

– Hangosabban, ha lehetne!

– Becsületszavamra.

– Akkor…

Egy pillanatra megállt, láthatóan habozott, majd szemlesütve mégis csak kimondta:

– Akkor vegyél engem feleségül.

– Micsoda! – képedt el a fiatalember, és akkorát nevetett, hogy még a könnye is kicsordult; Abigélnek úgyszintén, csak egészen más okból.

– Kész? Kinevetted magadat?

– Bocsáss meg, de…

– Takarodj a szemem elöl!

A férfi leforrázva kullogott az ajtóhoz. Még mondani szeretett volna valamit, de a nő kipenderítette a szobából.

– Hogy én milyen bunkó vagyok! – kapott észbe kint bosszankodva. Most úgy megsértődött, hogy soha többé nem fog velem szóba állni. És igaza van. Viszont honnan a fenéből sejthettem, hogy belém szeretett ez a búgócsiga. – Halló! – hívta fel a Café d’Arts-ban Pannikát. – Nem ugornál ki egy félórára? Szeretnék veled megbeszélni valamit… Nem, nem várhat… Köszi szépen, akkor találkozzunk a zsinagóga előtt úgy… húsz perc múlva.

Nem találkoztak. Egy negyed órát fel-alá sétált, de hasztalan: Panni nem tudott, vagy nem is akart eljönni. Igazság szerint semmi különleges közölnivalója nem akadt, csupán cseverészni szeretett volna a leánnyal, érezni, hogy mellette is van valaki, aki nem nézi sem bunkónak, sem hülyének.

– Mi történt? Már negyed órája várlak… hiába. Nem engedett el az apád, vagy mi a gond? – hívta fel ismét a mobilján. – Igen, magától értetődik… Nem hiszek a fülemnek. Csak azért szakítsunk, mert az emberek összesúgnak mögöttünk?… Értem, tehát azért is…

A földmérő rezignáltan vette tudomásul a nő döntését. Várható volt, lélekben már fel is készült rá. Csak ezt a dupla lerohanást sokallta. Az előbb Abigél, fél órával később meg Panni üti ki a nyeregből. Erre szokás mondani, a baj nem jár egyedül. Ki, mi jöhet még ezután? Ritkán, valójában csak egy-egy ünnep alkalmából nézett a pohár fenekére, ám ezúttal szívesen bekapott volna egy konyakot, hogy felejtsen. No ha szívesen, akkor kapjunk is – engedett a csábításnak a fiatalember, és befordult a Kapisztrán János utcába. Itt lakott Vazul, ingázásainak negyedik célpontja. Majd fizet neki is egy féldecit, merthogy csak az ökör iszik magában, egyúttal elkéri tőle azt a 100 000 forintot, amit ma három hete adott kölcsön a mesternek. Előbb persze fel kéne hívnia, legalábbis így illik, mielőtt meglátogatunk valakit – kotorászott maroktelefonja után a zsebében.

– Itt Bandi. Otthon vagy? Meglátogatnálak, ha ráérnél.

– Jaj, ne haragudj! – válaszolt a recepciós sebesen. – Ma semmiképp. Épp most készülök Pozsonyba. Talán a jövő héten. Bye-bye, kellemes hétvégét!

Az ördögbe, gondolhattam volna! Újabban, mintha menekülne előlem. Ni csak, a szomszédom! Ezt is ritkán látom gyalogszerrel közlekedni a városban.

– Jó napot, Farkas úr!

A férfi úgy nézett rá, mintha nem ismerné, és elnézett a feje fölött. Fulladj meg! – vágta magát Bandi ezután egy közeli presszóba, ahonnét csak akkor tántorgott elő, amikor utolsó fillérétől is megszabadította egy csillogó-villogó félkarú.

Másnap reggel sajgó fejjel és üres gyomorral hajtott a hivatalba. Úgy görcsölt a gyomra, hogy egy falatot sem tudott lenyelni. Mellesleg a lelkiismeret is gyötörte. Egész életében tartózkodott a káros szenvedélyektől, és most tessék: egyszerre áldozott az alkohol és a szerencsejáték oltárán. Még az a szerencse, hogy nem lapult 20 000 forintnál több a buksziban.

– Menj, hívat a főmérnök – közölte rögtön egyik munkatársa, amint belépett.

– Engem? Miért?

– Sejtelmem sincs, csak éppen káromkodik, mint a jégeső.

– Az viszont rossz ómen – sompolygott Bandi a kiálló pofacsontú, tatárbajszú főnökhöz. – Jó reggelt kívánok!

– De meggyötört a képe, fiatalember. Tán fáj a feje, vagy még szédül is, ami persze nem csoda egy olyan görbe est után, mint a tegnapi – hunyorított rá cinkosan a főmérnök.

– Hát igen, néha megesik. Ho… honnan tetszik tudni?

– Hallom, produkálta is magát. Nem árulná el nekem is, milyen színű az aurám?

– Produkáltam magam? – keveredett meg a topográfus. – Erre nem emlékszem.

– Na idefigyeljen, maga Houdini! – torzult el az idős férfi arca hirtelen.

– Bocsánat, Houdini szabaduló művész volt.

– Hogy az a magasságos… ! Majd mindjárt megszabadítom én a céget magától. Mégis minek tartja magát? Cirkuszi alkalmazottnak vagy egy megbízható, komoly cég képviselőjének?

– Én…

– Megengedi, hogy folytassam?

– Kérem, ön kérdezett, én csak válaszolni szerettem volna.

– De nem most, a szentséges…

Ha a főmérnök dühbe jött, nemigen válogatott a szavakban, és úgy leteremtette a beosztottjait, hogy azok órákig nem tértek magukhoz.

– Köszönöm, hogy meg méltóztatott hallgatni – öntötte ki utolsó mérgét a főmérnök. – Máskor gondolja meg jobban, hova megy, mit mond, és mit csinál, ha tőlünk akar menni nyugdíjba. Mi, mármint az igazgató úr és én, nem díjazzuk, ha ilyen hókuszpókusszal kompromittálja a cégünket. Abba meg végképp törődjön bele, hogy maga sem felsőbbrendű másoknál, ugyanis az az érzésünk, túl sokat képzel magáról. De még ha átlagon felüli lenne, sem rokonszenvezünk az ilyen izgága, excentrikus dolgozókkal. Megértette, Kancsal úr?

– Igenis, főmérnök úr.

– Végeztem. Most menjen szépen dolgozni. De vigyázzon, mától kezdve magán tartjuk a szemünket.

A fiatalember kezdte lassanként tehernek érezni, amit eddig kiváltságként üdvözölt.  Naná, ugyan bizony kinek esik jól, ha valakit folyton gyanakodva, félve vagy lenézően kezelnek, ki ujjal mutogat rá, vagy még a köszönését sem fogadja?

Egyszer reszkető kezű koldus kérezkedett be hozzá. Ott szokott koldulni nem messze tőle egy bolt előtt, már amikor a rendőr el nem zavarta.

– Engedjen be, szentatyám! – könyörgött éneklő hangon.

– Nonó, óvatosabban a szavakkal! Nem vagyok én se szent, se atya. Várjon, hozok magának valami szalonnát, kenyeret.

– Tegye rám a kezét, és gyógyítsa meg a karomat – kapott váratlanul Bandi kezéhez. – Annyira fáj, meg a lábam is. Kérem, kérem, mi az magának.

– Hagyjon nekem békén, jóember! Menjen vissza a placcra, és verje ki a fejéből ezt a rögeszmét!

– Ó, hát maga is… ! – jajdult fel a kéregető. – És még szentatyának meri magát nevezni?

– Elképesztő! – ütközött meg Bandika. – Maga vagy benyakalt, vagy vagy… a fejét is kezeltetnie kellene.

– Kellene bizony – csillant fel a remény újra a koldusban. – Nézze, nem kívánom ingyért – kotort a nyakába akasztott erszénybe.

A fiatalember rácsapta az ajtót, de nyomban ki is nyitotta.

– Bújjon be!

Bevezette a konyhába, leültette egy hokedlire, és teletömte a táskáját étellel.

– Áldja meg az isten, szentatyám!

– Ha még egyszer szentatyáz, visszaveszem a kajámat. Pénzt, italt nem adtam, mert az sajnos nekem sincs.

– Igen, értem – nyúlt a férfi ismét a nyakához.

– Maradjon veszteg, Hét krajcár, és engedje el magát! – ült a fiatalember a koldus elé az asztalhoz.

– I… igenis. Tehát hét krajcár. Na és forint, dollár vagy euró az a lepedő, akarom mondani hét krajcár?

– Pszt, ne zavarjon! Nem tudok koncentrálni, ha lyukat beszél a hasamba.

Meg akarta vizsgálni az auráját, hátha segíthet egy-két tanáccsal a szegény ördögön.

Csakhogy semmit, de semmit sem látott! Se fél, se öt perc múltán, egyszóval volt aura, nincs aura.

– Nem teszi kezét a vállamra, vagy maga anélkül is gyógyít?

A férfi nem válaszolt.

– Kérem, mi lesz már? Csináljon már, vaze, valamit!

– Nem tudok. Nem megy, még az auráját sem látom – nyögte ki csüggedten.

– Akkor mi a mennykőnek hívott vissza? Csessze meg, a manim! – kapott a nyakához, majd a zsebéhez, és előhúzott onnan egy rúgós bicskát. – Ha hozzám mer nyúlni, magába vágom ezt a bicskot.

Kancsal Bandi odaugrott a tükörhöz. Ugyanaz az eredmény: semmi fénycsóva, színek, illatok.

– Nem fáj, istenem, csoda történt, csoda! Kiszállt belőlem a köszvény! – kiáltott fel mögötte egyszer csak a kéregető.

A férfi szája tátva maradt a csodálkozástól. Aura nuku, nem lát, nem érez az égvilágon semmit sem, aztán amikor már azt hiszi, lőttek az egésznek, meggyógyítja Hét krajcár köszvényét.

– Mekkora szerencsém van magával. Hát még másoknak, ha elmesélem, milyen csodadoktor a doktor úr. Mert elmesélem. Olyan reklámot csinálok, hogy csak úgy tódulnak ide a betegek, és az egészért nem kérek többet 50 ezer forintnál. Jó, legyen 40 ezer. Ennyit csak megér magának.

A topográfus arca hol beborult, hol kisimult.

– Fifikás ember maga, Hét krajcár. Nem kell magát félteni. Csupán egy dologban tévedett: eltévesztette a házszámot.

Tehát vége, kiválasztottság, aura, színek, illatok. Szép álom volt, helyesebben rémálom, mert amióta véget ért, ő is nyugodtan alhatott. Ja, most már lassan neki is visszaköszönnek az utcán, a boltokban, a főmérnöke, de még a mennyasszonya apja is megpuhult, ő maga pedig feleségül vette Abigélt.