Württemberg huszárok – 1. rész

 

Részlet T. Ágoston László Lenkey huszárok című tanulmánykötetéből

 

 

Petőfi Sándor:

LENKEI SZÁZADA

 

Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül…
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?

 

Ez ám csak a század,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Odaillenének.
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!

 

Dicső fiak ők! s ha
Énnekem nem hisztek,
Ám nézzetek oda,
Hogy mit cselekesznek.
Én elhallgatok, az
Ő tettök beszéljen…
Százszor kiáltjátok
Majd rájok az éljent.

 

A Dniester vizén
Túl, Mariampolban,
Lengyelország földén
Egy huszárezred van.
Szép magyar huszárok,
Fiatal legények,
Kutya-bajuk… vígan
Miért ne lennének?

 

Vigan vannak, össze-
Verik bokáikat;
De van ott egy század,
Amelyik nem vigad.
Míg világát éli
A vidám ezered,
Közűlök egy század
Búbánatnak ered.

 

Miért búslakodtok
Jó magyar huszárok?
Némelyik szeméből
Könny miért szivárog?
„Hogyne búslakodnánk,
Hogyne búslakodnánk,
Mikor veszélyben van
Édes magyar hazánk?

 

Rútul feni fogát
Rája tót, rác, német,
Hogy az istennyila
Őket ott ütné meg!
S minket, kik a hazát
Védeni szeretnénk,
Itt idegen földön
Tart a kötelesség.”

 

Igy emészti őket
A bú és a méreg…
Összesúgnak-búgnak…
Vajon mit beszélnek?
Hangjaik suttogók,
Arcuk titokteljes…
Egy nagy szándékjok van,
Nagy és veszedelmes.

 

Milyen gonoszságot
Forralnak magokban,
Hogy nem beszélnek fönn-
Szóval, csak titokban?
Mily istentelenség
Forog elméjökben,
Hogy alattomban kell
Eljárniok ebben?

 

Nem istentelenség,
Amit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak,
Segítségül menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.

 

Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka…
Odajutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Tégedet érezni,
Szent hazaszeretet!

 

Éjnek éjszakáján
Kiállott a század
Od’ a partra, melyet
A Dniester áztat…
A folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád,
Mielőtt bevette
Attila országát.

 

E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja őket
Látni Magyarország,
Hogy Magyarországot
Védelmezni fogják!

 

És midőn az esküt
Elmondották vóna,
Beléugrattak a
Dniester folyóba,
S jó paripáik az
Éji sötétségben
Általusztak velök
Szépen szerencsésen.

 

S jöttek hazafelé,
Jöttek, jövögettek,
Hát egyszer mögöttök
Kit pillantanak meg?
Lenkei kapitány,
Az ő kapitányok,
Ez iparkodott nagy
Sebesen utánok:

 

„Álljatok, legények,
Forduljatok vissza,
A generális küld,
Hogy híjalak vissza!”
Hanem a huszárok
Nem fordultak vissza,
Sőt a kapitánynak
Igy feleltek vissza:

 

„Kapitány uram, mi
Engedelmeskedünk
Ugy, ha előre megy,
És nem hátra velünk.
Vitéz kapitány úr,
Legyen a vezérünk,
Ilyen ember kell, mint
Kapitány ur, nékünk!

 

Annyi szent, hogy minket
Vissza nem visz innen
Sem a generális
Sem pedig az isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen nékünk,
Szentebb a haza, mint
A kötelességünk!”

 

Tőről vágott magyar
Ember a kapitány,
Nem igen téríté
Seregét ezután.
Ment velök, nem hátra,
De szépen előre,
És elértek édes
Hazájok földére.

 

Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer…
Beszéljen akármit
A hadügyminiszter!

 

 

Petőfi fent idézett verse 1848. augusztus 20 – án jelent meg a Vas Gereben által szerkesztett Nép Barátja című újságban. A közreadott tények lényegében megfelelnek a lapokban megjelent közlemények és a hadügyminisztériumi vizsgálat megállapításainak. (Először Arany Jánost kérték föl a Nép Barátja szerkesztésére, de nem volt hajlandó Pestre költözni. Mégis ő volt a lap legjelentősebb szerzője, hiszen hét verset és nyolc cikket publikált e hasábokon.)

Joggal kérdezhetjük, miért csak augusztusban köszöntötte a költő a május 30-án hazatért, hazafiságból példát mutató huszárszázadot és derék kapitányát? Az újságok már június elején hírt adtak a Württemberg huszárezred „Ezredesi osztály második századja” megérkezéséről. Nevüktől visszhangzott a hadügyminisztérium és a vármegyék épülete. Éppen Petőfi ne tudta volna ezt? Dehogynem tudta, sőt amint a vers utolsó sora elárulja, állást is foglalt az ügyben. Igaz, addig nem jelenhetett meg a költemény, míg a Hadügyminisztérium be nem fejezte a vizsgálatot.

Vizsgálat a forradalom segítségére siető magyar huszárok ellen? De hiszen a magyar minisztertanács 1848. április 20-án határozatot hozott a magyar ezredek hazavezényléséről![1] Május 4-én elkészült és titkos utakon eljuttatták a külföldön állomásozó magyar csapatokhoz a „Néhány szó idegenben szolgáló katonáinkhoz” című röpiratot, amely nemcsak megengedi, hanem meg is követeli minden igaz hazafi hazatérését. Íme egy részlet a röpiratból, mely Petőfi Nemzeti dal-ának első versszakával kezdődik:

„…Feljebbvalóitok közül a lélek sokakban elkorcsosult, nyomorúságos idők nemzedéke ők, akik alávaló módon arra törekednek, hogy kebletek szeretett hazánk iránt felizzó jobb érzéseit elfojtsák, mert nagyon jól tudják, hogy hazajöveteletekkel helyükre magyarok kerülnek, és fáj nekik, nagyon is fáj nekik, hogy orrunkat a németek többé nem dörgölhetik tormába, mert „az Úr megaláz és felemel”, ahogy az Írás mondja, és az Úr már elégnek találta megpróbáltatásainkat, melyeket a zsarnok osztrák sas karmai között évszázadok során elszenvedtünk, és eljött Árpád népének régen megjósolt szebb jövője –  ezért kedves polgártársaim, ha még nem veszett ki belőletek teljesen a honfiúi érzés, s ha szívetek még dobog véreitekért, ne hagyjátok azt a nyomorúságos zsoldért és puszta ígéretekért kihunyni, hanem hasson át benneteket a fiúi kötelesség érzete, és siessetek haza, újonnan alakított társalakulataitokba, nemzeti őrseregünkbe, hogy azt kiképezzétek,  s kéz a kézben legszentebb célunkat – hazánk szabadságát és nagyságát kivívhassuk.

…Fel, vitézek! Fel Barátaim! A hon legszentebb ügye szólít haza titeket, törjétek szét a rabbilincset, mely oly régen nyomorít benneteket, nem szabad magyar az, aki a német fennhatóságot tovább tűri (a tisztek többsége német volt), s ki idegenből, ahol ellenségnek tekintik, nem siet haza. – Keressétek meg  tisztalelkű magyar tisztjeiteket, hogy tartsanak veletek, aztán siessetek oda, ahol Isten legnagyobb áldásában részesülhettek. És ha esetleg – még elgondolni is szörnyű – tisztjeitekben a hála, a haza iránti kedves és szent kötelesség érzete kihalt volna, bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit tesznek – és gyertek haza ti, akikben még él a hazaszeretet – gyertek és lássátok, összefogásunkkal milyen erős lesz országunk, milyen nagy lesz a szabad magyar nemzet!!!

Bajtárs! Igazodj! Féljobb! Indulás!”[2]

Ezek után a hadügyminiszter a következőket írta a Pesti Hírlap 1848. június 8-i számában.

„Mély fájdalommal teszem közhírré azt: miszerint a Gallicziában tanyázó Württemberg huszár-ezrednek egyik százada – talán túlbuzgó hazafiságból – összeesküvés által onnét eltávozott, és Magyarországba jött; a milly igen fájlalom ezen esetet, melly ámbár első illyetén példa a magyar hadseregben, de mégis ellenségeinknek újabb fegyvert ad kezeibe, ép olly arányban vagyok kénytelen állásomnál fogva e tény felett rosszallásomat kijelenteni. Hadi bizottmányt neveztem ki magyar főtisztekből, melly a tényre szolgáltató okokat a hadi törvények értelmében kinyomozza. A büntetésre nézve ő fölsége királyunk határozata beváratik. Remélem, hogy át fogja mindenki látni: miszerint hazánkat csak a rend igazság és a törvényesség szent ihlete teheti valódi boldoggá, csak az alapíthatja meg jövendő nagyságát és boldogságát.

Budapesten, június 6-án 1848.

Mészáros Lázár

hadügyminister”[3]

 

Bármilyen fájdalommal írt is a hadügyminiszter, a nép nem volt hajlandó megérteni. Országszerte ünnepelték a Lenkey huszárokat, Máramaros vármegye pedig oltalmába fogadta őket. Megfogadták, hogy amíg ők a karjukat fel tudják emelni, e vitéz honfiaknak a haja szála se görbülhet meg. Ígéretüket megtartva nem engedték be a megyébe a század üldözésére és elfogására küldött német vasasokat sem.

Ki ez a Mészáros Lázár? A forradalom ellensége, egy begyöpösödött agyú, csak a regulát ismerő tábornok? Szó sincs róla. Amint látni fogjuk, széles látókörű politikus, hadseregszervező tudós férfiú. A Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1845-ben olyan, a korát megelőző, korszerű hadtudományi értekezést írt székfoglalóul, melynek alapján Széchenyi őt javasolta az első felelős magyar kormány hadügyminiszterének.

Kinevezését az újságból (Pesti Hírlap) tudta meg, hiszen 1848 márciusában még az 5. huszárezred parancsnokaként az olaszországi Lodi városában állomásozott. „A katonaságrul” címet viselő tanulmányában leírta hadseregszervező és reformterveit, melyeket idő és békés lehetőség hiányában soha sem valósíthatott meg.

Egyik szeme sírt, a másik meg nevetett a hadügyminiszternek, amikor értesült a Lenkey huszárok hazatéréséről. Nevetett, hiszen megbízható, a forradalom ügye mellett elkötelezett, jól képzett katonák jöttek haza. A másik szeme viszont azért sírt, mert a király, aki egy személyben osztrák császár is volt, ürügyül használhatta fel a század szökését arra, hogy megtagadja a magyar ezredek hazaküldését. Így hát nem tehetett egyebet, vizsgálatot rendelt el a század ellen, hogy ezzel is időt nyerhessen tervei megvalósításához, a magyar hadsereg szervezéséhez. S miközben dörgő hangon ítélte el a fegyelemsértőket, maga terjesztette föl a királyhoz a kegyelmi kérvényt.

A felkavart ügy azonban tovább hullámzott. Végül Batthyány Lajos miniszterelnök is állásfoglalásra kényszerült. Így írt a hadügyminiszterhez címzett levelében 1848. június 19-én:

„A würtembergi király nevét viselő huszár ezred egy századának Magyarországra az illető felsőbbség engedelme nélkül történt bejövetele tárgyában a ministeri tanácsnak hozzám intézett felszólítását mellékleteivel együtt, mint kirekesztőleg (kizárólagosan) hadügyi tárgyat, hadügyminister úrral ezen vélemény mellett van szerencsém további tárgyalás végett iderekesztve (mellékelve) közölni, hogy a hadi vizsgálat minden esetre teljesítendő, s annak bevégzésével a vétkesek részére (a század minden katonájának) általános bocsánat lenne eszközlendő.”[4]

De ne vágjunk az események elé, térjünk vissza Galíciába, ahol éppen altisztjeinek olvassa fel a Magyarországról érkező újságok híreit Lenkei és Zádorfalvai Lenkey János első osztályú huszárkapitány. A naptár 1848. március elejét mutatja. A jobb megértés érdekében tudnunk kell még, hogy a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház belpolitikájának alapelve: „oszd meg és uralkodj rajta!” Ez a gyakorlatban többek között azt jelentette, hogy az uralkodó különböző fondorlatokkal igyekezett egymással szembe állítani a nemzetiségeket, de az is előfordult, hogy a jobbágyokat tüzelte föl földesuraik ellen. Amíg egymásra acsarkodnak az alattvalói, nyugodtan alhat a burgban a császár. E szellemben állomásoztatta a magyar huszárokat Galíciában (ma Ukrajna területe), Olaszországban, cseh-, és morvaföldön, Stájerországban, stb. A helyükbe hozott idegen – német, olasz, cseh, lengyel – katonasággal tartotta féken a magyarságot. Elődeinek e bevált politikáját folytatta V. Ferdinánd magyar király, aki egyben I. Ferdinánd néven osztrák császár is volt.  (1835-ben apját, I. Ferencet követte a trónon. A történelem mint gyengeelméjű uralkodót jegyezte föl, ezért helyette Metternich és Kolowrat államminiszterek, illetve a Habsburg család egyes tagjainak részvételével, az úgynevezett kamarilla kormányzott. A forradalom nyomására 1848 márciusában hozzájárult a polgári alkotmányos rendszer bevezetéséhez. A kamarilla, hogy szabad kezet nyerjen az abszolutizmus visszaállításához, 1848 decemberében lemondatta Ferdinándot unokaöccse, Ferenc József javára.)

Így emlékezett vissza a lengyelországi eseményekre és a hazatérésükre 1869-ben, a Honvéd című újság hasábjain a század egyik volt altisztje.[v]

„A 6-ik számú Württemberg nevet viselő magyar huszár ezred, a melyben én is szolgáltam, 1848-ik évben Mariampol galícziai városban állomásozott. – Századunk ugyanez év márczius havában parancsot kapott a kerület fővárosa Sztaniszlawba vonulni, miként rebesgették, a lázadó lengyelek fékentartása végett.

Minek folytán új állomásunkra haladéktalanul sietvén, amit elfoglaltunk oly parancscsal, hogy mindenki fegyverzetét harczkészen tartsa, összes podgyásza össze legyen málházva, lovaink folyton felnyergelve, s egy része éjjel felkantározva, lovasa pedig tetőtől talpig fegyverben álljon, hogy a vész esetén öt percz alatt az ellenséggel szembeszállhassunk; a mit mi huszár módra híven is teljesítettünk.

Elfelejthetetlen vitéz kapitányunk Lenkey János, kit rendesen apánknak hívtunk, mert nagyon szerettük, de meg is érdemlé e tiszta, nemes nagylelkű férfiú, ki századja néhány tagjait arra méltatta, hogy előttük az újságokból az év nagy eseményeit olykor olvasgatta és magyarázgatta, mely élvezetben magam is, mint vele többször érintkezésben  lévő altiszt, csaknem mindennap részesültem; a felolvasások után a lóétetés és tisztítás alkalmával a mennyi csak emlékünkben megmaradt, közvitéz bajtársainkkal is tudattuk az újságokat…

Már Sztaniszlawban való bevonulásunk után pár napra a város főutczáin kisebb-nagyobb csapat fegyveres polgárokat láttunk, a mi természetes, nekünk igen fonák dolognak látszott lenni, de hogy is ne! paraszt és még rebellis polgárok, miként mi mindenkit parasztnak neveztünk, a ki katona nem volt, – s ezek fegyverben merik magokat gyakorolni; már imitt-amott hajba is kaptunk a nemzetőrökkel, míg végre vitéz kapitányunk parancsba kiadta, hogy senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad…

Lassanként kezdtünk a polgárokkal kibékülni, s csakhamar szívelni is őket; de ők is igyekeztek ám hozzánk simulni, sőt előkelőbbjeik, nagyjaik erővel is bevonszoltak bennünket a borcsarnokokba, s a cukrászokhoz… egynémelyikünk két poharat is megragadott egyszerre, de azért korántsem felejté el, hogy fel ne köszöntse a jó lengyel urakat, s el ne mondja az oly igen ismert verset:

„Wenger i polák dva bratanki,
Jak do szabli tak do szklanki!”

 

vagyis:

„A magyar és lengyel két jóbarát,
Megosztván a kardját és telt poharát!”

 

a mit ők szivélyesen viszonozva, a huszárokkal versenyt ittak a nemes nedvből.”

Hamarosan olyan szorossá vált a barátság, hogy nemcsak a bort fogadták el a lengyel rebellisektől, hanem a dolmányukra és sapkájukra kitűzték a lengyel kokárdát.

„… (Lenkey) nem haragudott reánk, amikor a szokottnál erősebb tisztelgést csaptunk csörömpölő kardjainkra, csak úgy mosolygott magában, de azért figyelmeztetett bennünket, hogy a katona csak az ő komisz mundurjában (egyenruhájában) szép, és minden idegen tárgy rajta fölösleges, következőleg a kokárda is csak olyan, miért is jó kapitányunk inkább atyai intő-, mintsem parancsszavára, habár nem örömest, de mégis letettük a kokárdát…”

Egy májusi estén, a városi színház előadása után macskazenét adtak a lengyelek Thun gróf, császári biztos ablaka alatt. Láncokat csörgettek, edényeket vertek össze, stb. De folytassuk a szemtanú beszámolóját.

„… a kedélyes mulatság csakhamar komoly szívrepesztő tragédiává fejlődött: a cs. kir. kóroda (színház) udvarából, valószínűleg már előre odarendelt s elrejtett Stefan nevet viselő lengyel gyalogság szuronyt szegezve rohant ki, s a fegyvertelen tömeget, a bámészkodó nőket, gyermekeket, kor -és nemkülönbség nélkül dühösen megtámadta; ámde a heves véralkatú lengyel ifjúság ellenállott, miből általános csata és iszonyú zavar fejlődött ki. Szemünk s szánk elállott bámulatunkban, látván, hogy a lengyel katonaság saját testvéreit szuronyra hányja, véröket ontja. „Kardot rántsatok fiúk!” kiáltánk bőszülten, s azon pillanatban elkezdtük a fekete hajtókás frakkot (a gyalogosok egyenruháját) ott is fejteni, ahol varrás sem volt rajta…

Az éj elmúlt minden baj és zavar nélkül, azonban másnap reggel az altisztek raportra voltunk parancsolva, mely alkalommal kemény vizsgálat tartatott, hogy kik voltak a múlt estén a macskazenénél jelen, melyet gróf Thun úrnak rendeztek?

…Még a vizsgálat napján hallottuk, hogy több lengyel férfi, nő és gyermek, úgyszintén a támadó katonaság közül is többen megsebesültek; valamint egy 19 éves szép gróf fiú, kinek nevét, fájdalom, elfeledém esett e nap áldozatául… (Dr. Rédvay István szerint Hotsowski [6])

Megérkezett a temetés napja, néhányan készültünk jelent lenni a nagyszerű temetésen, miért is megkértük vitéz kapitányunkat: engedné meg, hogy mi 12 altisztek a temetésen díszben öltözve megjelenhessünk. Áldott jó apánk Lenkey engedett kérésünknek, sőt azonfelül meghagyá, vennénk magunk mellé néhány válogatott csinos közvitézt is, s a szívünkre köté; viseljük magunkat úgy, miként a magyar huszárhoz illik.

Ekként mi 16-an fel is készültünk, tisztán, csinosan, erősen felbajszoztuk ajkaink felrészét fekete göndör bárányprém fürtökkel s a kitűzött időben megjelentünk a grófi kastélyban, hol is a legszivélyesebb fogadtatásban részesültünk. Az áldozat testvérei fölkértek bennünket, hogy a koszorúvivő lengyel hölgyek mellett lépkedjünk a gyászkíséretnél, s ezt a legnagyobb illedelemmel a legszentebb érzéstől áthatva, teljesítettük is.

Átláthatatlan tömeg kíséré a gyászravatalt, a sírbolt szélén letették a hullát, és mi a testvér grófok felhívásának engedvén; kardjainkkal a koporsót díszítő fekete bársonyt felhasogattuk, melyet a nép velünk együtt nagy mohón ezernyi darabokra tépett szét, azt, mint szent ereklyét megtartandó, mindenki keblébe rejtvén, magával vitte…”

Lenkey János így vallott erről a temetésről az aradi hadbíróság előtt 1849. augusztus 27-én: „…A lengyelek, kivált az akkori körülmények közt, nagyon felfújták ezt az esetet, igen pompás temetést rendeztek, minket tiszteket is meghívtak rá, és több más tiszttel együtt én is megjelentem, elsősorban azért, hogy a megbékélést előmozdítsam. Sajnos előzetes tudomásom nélkül néhány huszárom is megjelent, hogy gyertyával kísérje, sőt néhány lépésnyire vigye is a holttestet, de én ezt azonnal megtiltottam. A dandárparancsnokság ezt az esetet jelentette a főhadparancsnokságnak, a századot azonnal leváltották, engem a törzshöz rendeltek, és hat napi porkolábfogsággal fenyítettek. Nem a büntetés, hanem amiatt a fogadtatás miatt, amelyben gróf Paar ezredes úr részesített, aki gyűlölte a magyarokat, és most is megszégyenítő kijelentésekkel halmozott el, benyújtottam lemondásomat, és szabadságot kértem.” [7]

(folytatjuk)