(Van ilyen!)
Méghozzá saját forrásból. Minap történt meg. Velem. A közeli szupermarketben vásárolok. Szinte naponta. Most is a szokásos rutinnal parkolok le lehetőleg a bevásárlókocsi tárolóhoz közel. Van egy hely. De jó! Már keresem is az érmét és ugyancsak rutinból zárom a kocsit. Aztán még egyszer, biztos ami biztos. Ekkor jött oda hozzám. Harminc éves lehetett. Kissé barnán, kissé koszosan, kissé büdösen (írhattam volna másképp is, de gondolom így áll legközelebb a valósághoz), imára kulcsolt kézzel esdekelt.
– Bácsi, legyen szíves adni egy kis pénzt, egy fél kenyérre gyűjtök! Hajléktalan vagyok.
– Ha hozok neked egy fél kenyeret, az jó lesz?
– Igen, az Isten áldja meg!
Ezennel én elindultam az áruház felé, ő meg egy másik autós társamat próbálta meggyőzni.
Bent megvásároltam a napi adagot, majd még mindig rajta elmélkedve, úgy döntöttem, inkább vásárolok két zsemlét és egy kis előcsomagolt felvágottat, amit rögtön meg is ehet. Fizettem. A válltáskám zsebébe visszaraktam a bankkártyát és a blokkot, majd a kijáraton kilépve körbetekintettem az elég nagy parkolóban. Vajon hol lehet? Talán épp más vásárlóktól próbál kikunyerálni egy kis pénzt, eleséget? Sehol sem láttam. Közben elérkeztem a bevásárlókocsi tárolóhoz. És ő sehol. Lehet, hogy elzavarták a biztonságiak? Volt már erre példa. De itt ez annyira nem jellemző. Közben egy vászonszatyorba bepakoltam a családi megrendelést, az ő adagját meg csak úgy fogtam a kezemben. A kocsit betoltam a tárolóba, és tovább bámészkodva elindultam megkeresni őt. Egy egész nagy kört tettem meg, sőt még az áruház mögé is bekukkantottam. Sehol sem találtam rá. Eh, mindegy – gondoltam magamban – majd ez is elfogy otthon. Slusszkulcs a zsebben, szatyor a „hajléktalan kajával” gazdagítva a hátsó ülésre és irány haza. Amikor otthon kiszállok a kocsiból, akkor döbbenek rá…nincs meg a válltáskám. Keresem a kocsiban, hátsó, első anyós ülésen, csomagtartóban. Sehol sincs. Döbbenet. És ekkor a rajzfilmbeli égő felgyullad a fejem fölött: otthagyhattam a bevásárlókocsiban, miközben az éhező hajléktalant kerestem tekintetemmel.
A visszaút egy kissé gyorsabbra sikerült. A parkoló most sem volt tömött. A bevásárlókocsi tárolóban a kocsik katonás rendben. A táska sehol. Mennyi telhetett el? Mintegy öt perc. Nem több. Még van egy esély, biztatom magam. Talán akad egy becsületes megtaláló, aki leadja az „információnál”. Már messziről látom. Ott áll a pulton. Amikor rámutatok az ügyeletes fiatalember már nyújtja is, hiszen látásból már ismer. Minden nap itt vásárolok. Kérdésemre, hogy mikor és ki adta le- megkönnyebbülésemet látva az egyik közeli kassza felé mutat – Ő az úriember, pár perce adta le. Megvárom amíg fizet. Csak egy zsugor ásványvizet vásárolt.
Megkérdezem, mivel tartozom. Természetesen semmivel – mondja – de nézzem meg, nem hiányzik valami, mert egyik zsebe a táskának nyitva volt. Ez eddig nem is jutott eszembe. Leellenőrzöm. Semmi sem hiányzik. Irataim, bankkártyám minden értékem megvan. Még pár szót váltunk. Családos. Három gyereket nevelnek. Becsületes munkája, állása van. Nemrég költöztek ide, ebbe a negyedbe, egy sokkal rosszabb környékről. Kezet fogunk. Nagyon hálás vagyok ennek a cigány férfinak.
Ezt érdemes volt megírni!