A 2005-2011 közötti időszakban három interjúkötetet készítettem, amelyekben huszonhat korábbi rendőri és határőrizeti vezető beszélt életútjáról, sikereiről, csalódásairól: Szent György védelmében, BM Duna Palota és Kiadó, 2006; A rendszerváltás főkapitányai, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010; Zöld mezőben csillagok, Országos Rendőr-főkapitányság, 2011. A 2006-ban megjelent első kötetben az addigi országos rendőrfőkapitányok, a másodikban az Antall-kormány időszakában pályázati eljárás eredményeként kinevezett megyei főkapitányok, a harmadikban a rendszerváltás és az azt követő évek határőr országos parancsnokai szólaltak meg. A volt és jelenlegi kollégák, valamint a rendészettörténet iránt érdeklődő civilek közül, még ma is többen keresik ezeket könyveket, mert – az interjúkötetekre jellemző esetenkénti szubjektív vélemények mellett – jelentős értékeket őriztek meg a magyar és az egyetemes rendvédelem történetéből. A témát aktuálissá teszi, hogy az április 6-án lezajlott parlamenti választások személyi, stratégiai és taktikai változásokat hozhatnak a politika és a rendőrség kapcsolatában, amelyek kialakításánál hasznos lehet néhány múltbeli tapasztalat figyelembevétele. A felületesen gondolkodóknak ez talán csak a testület belső problémájának tűnik, valójában azonban mindannyiunkat érinti. Senkinek sem lehet mindegy, hogy a családja, lakókörnyezete és országa biztonságát védeni hivatott szervek és személyek miben és mennyire elkötelezettek. Beszélgetőtársaim mindegyike a rendszerváltozás előtt kezdte meg pályafutását a közigazgatásban. Az első országos rendőrfőkapitány, az ORFK 1977-ben történt megalakulásától 1989 májusáig töltötte be hivatalát. A többiek viszont már jobb- és baloldali kormányzati ciklusokban egyaránt szolgáltak, így jól ismerik azok jellemzőit, sajátosságait. Egyikük ma is aktív állományban van, huszonöten viszont – ki korábban, ki később – nyugállományba kerültek. Nem vagyunk történelmi távlatokban az interjút adók pályafutásától, de kellően messze ahhoz, hogy mindenki előtt egyértelmű legyen: az alábbi gondolatokat nem a napi események és aktualitások alakították, de megfontolásuk ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, kívánatos lehet.
A rendészet és politika kapcsolatának főbb jellemzői az interjúk tükrében
Az interjúkból egyértelműen kirajzolódik, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Szocialista Munkáspárt meghatározó módon jelen volt a rendészeti szervek életében, véleményét és elvárásait egyértelműen megfogalmazta. A politikai akarat teljesítésének szükségessége mindenki számára ismert volt, és ezt a tényt senki sem akarta leplezni vagy tagadni. Ennek fontosságát és nélkülözhetetlenségét a párt- és állami vezetők még a nyolcvanas évek második felében is hangsúlyozták. A rendszerváltozás hajnalára a helyzet jelentősen megváltozott. Az MSZMP kiszorult a munkahelyekről, „mindenhatósága” megkérdőjeleződött. Más pártok is megjelentek a társadalmi életben, jogokat és lehetőségeket követelve. A rendszerváltozás előtti évben, amikor azért még nem lehetett biztosan tudni a politikai fordulatot, a rendészeti vezetők közül sokan felbátorodtak. Egyre kevésbé kérték ki a politika véleményét, támogatását. Elmaradoztak a korábban rendszeresen küldött jelentések, nem kértek egyetértést különböző feladatok, akciók, rendezvények tervezéséhez, végrehajtásához, többen saját felelősségükre találkoztak és tárgyaltak ellenzéki személyekkel. Fokozatosan szűkítették az állambiztonsági szervek hatáskörét, jelentőségét. Ezen tevékenységüket a Németh-kormány is bátorította. Korábban például csak a Magyar Szocialista Munkáspárt egyetértésével lehetett meghozni olyan fontos döntéseket, mint az Interpol-tagság visszaállítása vagy a világútlevél bevezetése. Az évtized végén azonban már azokban a nagyobb horderejű kérdésekben sem volt meghatározó szerepe a pártnak, mint a határ megnyitása az NDK-állampolgárok előtt, vagy az ORFK kiválása a Belügyminisztérium szervezetéből. Az ellenzék várható győzelmét 1990 tavaszán már sejteni lehetett, a választások után pedig ez nyilvánvalóvá vált. Az akkori rendészeti vezetők szinte mindegyike számolt azzal a lehetőséggel, hogy felmentik beosztásából. Hallani lehetett „pletykákat” egyesek felelősségre vonásáról, majdani elítélésükről is, de valamirevaló politikusok részéről ilyen megnyilatkozás egyszer sem hangzott el. A személycserék persze elkerülhetetlenek voltak, ezt a rendőri vezetők közül sokan megkönnyítettek azzal, hogy önként vagy közös megegyezéssel távoztak. A határőrséget ez a vihar kevésbé érintette, egyedül az országos parancsnokot mentették fel.
Az 1990-es választásokat megelőző hónapokban és utána, az új kormány hivatalba lépéséig, érzékelhető volt a politikai pártok részéről a befolyásolás, az érdekérvényesítés szándéka. A kormány beiktatása után azonban hamarosan meghirdették a „politikamentes rendőrség” igényét és szükségességét. Azóta is vita tárgya, hogy e fogalomnak mit kellene jelentenie optimális esetben. A magam részéről azokkal értek egyet, akik az azonos távolságtartást, de legalább az arra való törekvést tartották helyesnek. A megkérdezett vezetők kivétel nélkül úgy látják, hogy sikeresebb és népszerűbb a rendőrség, a határőrség akkor, ha nemcsak kormánypárti, hanem ellenzéki támogatást is élvez. A mindenkori miniszter politikai kötődése tudott és elfogadott lett, mint ahogy az is, hogy a kormánypártok és a kormányok mindenkor hozhatnak és hoznak is olyan döntéseket, amelyek a rendészeti szervek munkájára, életére, az ország közrendjére, közbiztonságára jelentős hatást gyakorolnak. A véleményeket tömören összefoglalva azt mondhatom, hogy azok az időszakok ítéltetnek sikeresebbnek, amikor a politika stratégiai kérdésekben döntött, megteremtette azok végrehajtásának feltételeit, a taktikát, a napi ügyeket azonban a rendészeti vezetőkre bízta. Amikor a miniszter és az országos vezetők között nagyfokú bizalom és kölcsönös tisztelet alakult ki, akkor nem, vagy kevéssé volt tapasztalható a politika és a miniszter környezetének aktivitása a rendészeti, rendvédelmi kérdésekben, és kevéssé volt jellemző néhány beosztott vezető önálló útkeresése. Az elbeszélésekből számomra egyértelművé vált, hogy az általam kérdezett vezetők a rendszerváltozás utáni első kormányzati ciklusra emlékeznek legszívesebben. Akkor a rendészetet érintő politikai célkitűzések megegyeztek a rendőrség és a határőrség vezetőinek szándékával. Az állomány egybentartásának, a szakmai és morális színvonal, valamint az állampolgári elfogadottság növelésének, a közbiztonsági és bűnügyi helyzet látványos javításának szükségességét, a határok sérthetetlenségét senki nem vitatta. Egyetértés volt a technikai eszközök és az informatika korszerűsítésében, a nemzetközi kapcsolatok erősítésében. Ezek egyenként is olyan feladatok, amelyek magas szintű elkötelezettséget és szakmai tudást, valamint kölcsönös bizalmat igényelnek. Valamennyi interjúalanyom úgy ítéli meg, hogy a politikai és szakmai vezetés együttműködése a rendszerváltozás utáni négy-öt évben páratlan sikereket hozott a fejlesztésben, a szakmai munkában, a népszerűségben és a nemzetközi kapcsolatokban. Ebben az időszakban – a főkapitányi és kapitányi pályázatok elbírálását kivéve – politikai indíttatású befolyásolási szándékot szakmai munkájukban sem helyi, sem területi, sem országos szinten nem vagy alig éreztek. Amikor már „ment a szekér”, amikor már nem volt égetően szükség „kőbe vésett” stratégiára, a politika egyre nagyobb és közvetlenebb érdeklődést tanúsított a rendészet, különösen a rendőrség munkája iránt. Úgy fogalmaznám meg „diplomatikusan” az elhangzottakat, hogy folyamatosan növekedett az „iránymutatási készség”, csökkent a bizalom és a rendészeti vezetők mozgástere. Egyre kevésbé ismerték a színfalak mögött történő eseményeket, ezért azokban a folyamatosan erősödő politikai akarat érvényesülését gyanították. A hivatkozott beszélgetésekből több példát is hozhatnék erre. A volt rendészeti vezetők a legszembetűnőbb jelenségek egyikeként az országos főkapitány személyében történő gyakori változást nevezték meg, amely véleményük szerint lehetetlenné teszi egy több éves koncepció következetes végrehajtását. Sokan példálóztak a látványos, de érdemi eredményt nem vagy alig hozó átszervezésekkel, valamint a rendőrség és határőrség összevonásának erőltetett ütemű végrehajtásával. Az e témával foglalkozók szerint az említett és azokhoz hasonló jelenségek, valamint a látványos politikai szereplést biztosító, de szakmailag jelentéktelen hasznot hozó események morális károkat, súlyos személyi és esetenként pénzben is mérhető veszteségeket okoztak. Csaknem valamennyien érintették, ezért ki kell emelnem azt az eseményt, amikor 1996-ban váratlanul és méltatlan körülmények között menesztették az országos rendőri vezetőket. A felmentések módját és időzítését azért tekintették sokan negatív értelemben mérföldkőnek, mert ekkor vált nyilvánvalóvá mindenki előtt, hogy helyzete labilis, a politika bármikor bárkit indok nélkül elmozdíthat, a sikeres munka semmire sem garancia. Ekkortól már egyre kevesebben hittek a rendészet politikamentességében, és már senki nem kételkedett abban, hogy ettől kezdve a politikai akarat mindig képes lesz elérni a célját.
A kinevezések és felmentések néhány sajátossága
Amint azt a bevezetőben említettem, az Antall-kormány pályázatot írt ki a budapesti és a megyei rendőr-főkapitányi beosztásokra. Ez a módszer tekinthető – az interjúkban megismertek közül, de szerintem azóta is – a személyi változások legdemokratikusabb és legjobb hangulatú eseménynek, még akkor is, ha a miniszter nem minden esetben fogadta el a meghallgatásokat végző bizottságok javaslatát. Az általános elégedettség különösen azokat a megyéket jellemezte, amelyekben a korábbi vezető megmaradt beosztásában. Más esetekben is az volt megfigyelhető, hogy az állomány elfogadta a pályáztatás eredményét, támogatta az új főkapitányt. A távozók persze ezt másként élték meg, bennük nyilván nem hagyott kellemes emléket felmentésük, amivel azonban hivatalosan nem foglalkoztak. Volt olyan, aki számított a további bizalomra, de a többség „felkészülten” várta az eseményeket. A pályázatok eredményeként alakult ki a magyar rendőrség történetének addigi legfiatalabb, legösszetartóbb és legsikeresebb „főkapitányi csapata”. Nagyjából három évig dolgoztak változatlan összetételben, de néhányan – még mindig ötven év alatti vezetőként – az első Orbán-kormány hivatalba lépésének időszakában is ugyanazt a beosztást töltötték be, igaz, már nem sokáig!
Az országos hatáskörű vezetők kiválasztása, kinevezése több meglepő „epizódot” tartalmaz. Az országos főkapitányok mindegyikét – elmondásuk szerint – váratlanul érte, hogy jelöltje az első számú rendőri vezetői pozíciónak. A tábornokok között volt olyan, akivel, mint a lehetséges jelöltek egyikével, a döntés előtt néhány nappal „elbeszélgettek”, volt, akitől a magyar rendőrség jövőjére vonatkozó írásos vagy szóbeli javaslatokat kértek, de a konkrét ajánlatra adandó konkrét válaszra alig kaptak reális gondolkodási időt. A határőrségnél más szokatlan esemény történt. A rendszerváltás utáni első parancsnok a kinevezéséről a Magyar Közlönyből értesült! Máig nem tudni, miért nem személyesen vele közölték először a döntést. Ez a „módszer” azért nem volt példátlan abban az időben, megyei főkapitány is járt hasonlóan, amikor a Vasárnapi Hírekből tudta meg pályázatának kedvező elbírálását.
Az országos és megyei vezetők felmentésének körülményei a kinevezéseiknél is furcsábbak, azok többségét nyugodtan sorolhatjuk az elkerülendő módszerek kategóriájába. Mielőtt a részletekbe belemennék, fontosnak tartok egy nagyon elgondolkodtató tényt hangsúlyozni. Nemcsak rájuk jellemző, de maradjunk most a rendszerváltozás utáni országos rendőrfőkapitányok példájánál, mert ezen keresztül érzékelhető legjobban, hogy ugyanazon éremnek két oldala van, amire olykor hajlamosak vagyunk nem gondolni. Amikor valaki „búcsúztat”, kevésbé érzékeny a nem méltó körülményekre, mint akkor, amikor őt „búcsúztatják”. Tizennyolc év alatt – 1990-től 2007-ig – heten töltötték be az országos rendőr-főkapitányi beosztást. Közülük öten méltatlan körülmények között távoztak ebből a pozícióból, s ebből az ötből négy nagyjából úgy, ahogy közvetlen elődje! A részletesebb elemzés igazán elszomorító képet mutat. A huszonhat korábbi magas beosztású vezetőből mindössze hét érezte úgy, hogy a beosztásához méltó, de legalább megfelelő módon távozhatott. Tizenkilencen vannak tehát olyanok, akik sérelmesnek, illetve megalázónak minősítették a személyüket érintő eljárást, különösen az a hat volt vezető, akiket bűncselekmény elkövetésével is meggyanúsítottak. Az olykor évekig elhúzódó eljárás után ötöt bűncselekmény hiányában felmentettek, egyet – vitatható körülmények között – pénzbüntetésre ítéltek. Nem nehéz elképzelni, hogy az elhúzódó ügyek milyen károkat okoztak az érintettek magánéletében, egzisztenciájában, amiért soha senki nem kért elnézést vagy bocsánatot. Azt gondolom, már csak a nagy számok törvénye alapján sem valószínűsíthető, hogy huszonhat magas beosztású vezetőből tizenkilenc válik méltatlanná a korrekt búcsúra. Nehéz elképzelni, hogy a felmentésekben kizárólag szakmai értékük és emberi tulajdonságaik játszottak szerepet. A csalódásokat okozó felmentések száma nagyjából egyenlő arányban köthető jobb-, illetve baloldali kormányzati ciklusokhoz. Csak reménykedni lehet abban, hogy ez a tendencia egyszer véget ér, a politikai és szakmai vezetés a tábornoki karral együttműködve megtalálja azt az optimális megoldást, amely az érintetteknek, a rendőrség egészének és a közvéleménynek is megnyugtató.
Összegzés
A három kötet elkészítése negyvenéves fegyveres szolgálatom utolsó hat évében történt, amikor tábornokként már magam is bőséges tapasztalattal rendelkeztem megyei és országos főkapitányok, valamint miniszterek munkájának segítésében. A megszólalók mindegyikét jól ismertem, könnyű volt a közös hang megtalálása, a közös élmények felidézése. A fentieket átolvasva magam is meglepődtem azon, hogy e néhány oldalas írás mennyire pontosan visszaadta a könyvek összeállításának elsődleges szándékát, a folyamatosság és stabilitás szükségességének hangsúlyozását, illetve az annak hiányából adódó problémák bemutatását. Örülnék, ha ezt a szándékot minél többen megértenék, függetlenül attól, hogy belülről vagy kívülről látják-e a rendvédelem világát, mert ahogy korábban is írtam, annak sikere mindenképpen közös ügyünk. A mostani és leendő rendészeti vezetőknek a választási eredmények ismeretében reményük lehet arra, hogy munkájukhoz bizalmat, és megfelelő feltételrendszert kapjanak. Jó lenne, ha minél ritkábban kellene látványos, de érdemi eredményt alig hozó, vagy a szakmai meggyőződésükkel, igazságérzetükkel nem teljes összhangban lévő döntéseket végrehajtaniuk, és az interjúkat adó elődeiktől eltérően, nagyon ritkán, lehetőleg soha ne tapasztalják meg a magas beosztású vezető magányosságát!
Szóljon hozzá!