A derék, termetes kan kéjes mozdulatlanságban hevert a kellemesen langyos dagonyában. Szemét is behunyta a zsibbasztó gyönyörűségtől, s csak akkor nyitotta résnyire, amikor valami neszt hallott. Társa, egy második éves kanocska a fiatalok elevenségével élvezte a kiadós sárfürdőt: hempergőzött, dagasztotta a korhadó levelektől áthatóan illatozó iszapot, majd hirtelen felpattanva – némi dörgölőzés szándékával – az egyik rókalyuknyi átmérőjű akác felé vette irányát. Menet közben óvatlanul rátaposott egy széltörte, száraz gallyra, amely rögvest hangos roppanással árulkodott a tekintélyes négylábúak jelenlétéről.
Odafenn a lombok között Szajkó Szeréna nyomban pánikba esett, s mint minden hasonló esetben, férjét hívta segítségül:
– Máááááátyás! Máááááátyás!
A dagonya távolabbi szélén nassolgató feketerigó is azonnal élni kívánt a társalgás lehetőségével, fontoskodva ismételgette:
– Poty-poty! Poty-poty-poty!
A nagyobb nyomaték kedvéért még gesztikulált is hozzá a farkával.
A vén agyaras megvetően könyökölt fel kényelmes helyzetéből. Morózusan fordult a fecsegő tollcsomó felé:
– Remélem, tudod, mit pottyantanék neked és hová, hogy beduguljon a csőröd! Fölveritek az egész környéket. Még szerencse, hogy a vadászokat ilyenkor, ebéd után otthon eszi a rossz nyavalya, mert rögtön a nyomunkban lennének. Ha tehetném, legszívesebben mobiltelefont akasztanék a nyakatokba; neked is, meg annak a hisztérikus Szerénának is, hogy minden csöngetéskor rátok jöjjön a hascsikarásos frász!
A szószátyár madár sértődötten rebbent el, de egy közeli gallyról még visszanyelvelt:
– Csek! Csek-csek!
– Még hogy csekk! – dörmögte sáros füleit megrázva az öreg. – Jó, hogy nem akarsz üdülőhelyi díjat szedni! Hová jutunk, ha már az értelmes lények is emberek módjára kezdenek gondolkodni?
Néhány másodpercnyi tűnődés után a fánál szépítkező ifjoncra pillantott:
– Te is túl hangos vagy, de főképp figyelmetlen. Ha így folytatod, nem éred meg a következő hóolvadást. Olyan zajjal jársz-kelsz, mintha egy elefántcsorda keveredett volna a környékre. Ha nem tanulsz némi óvatosságot, elkergetlek magam mellől. Vedd tudomásul, Magyar Agyar kapitális trófeája (e szavaknál megvillogtatta szabályosan ívelt, félelmetes, arasznyi szemfogait) nem kerülhet egyetlen grünzeich-zabáló, sörpióca germán falára sem!
A fiatal vazallus oda is figyelt az okító szentenciákra meg nem is. Tekintetével a lombok szövevénye között bújócskázó napot kereste, majd elégedetlenül csóválta meg serkenő, új csuhától borostás kobakját:
– Még gyerek az idő, pedig rögtön korogni kezd a gyomrom, ha a gyertyános melletti vadföld tejesedő kukoricacsöveire gondolok…
– Mindig a csámcsogáson jár az eszed! – dőlt vissza a dagonyába az öreg. – De a gyertyános környékét egy időre felejtsd el! Ha nem úgy közlekednél, mint egy fadöntő buldózer, hajnalban hallanod kellett volna mindkét vadföldi magaslesről a bunkófonos hablatyolást. Egyiken a német vendég arról cvancigolt, hogy járkál előtte valami a kukoricásban, valószínűleg vaddisznó. Ha meglátja, a megállapodásnak megfelelően odapörköl neki. A másikról a vadőr jelentette, hogy nála csend van, de a disznó természetesen mehet. Egyszóval a te bőrödre alkudoztak, öcskös, mert hiába tagadod, szigorú figyelmeztetésem ellenére besomfordáltál a veszélyes területre, hogy a giliszták rendezzenek farsangi mulatságot a mindig üres beledben! A magasles mögött mindössze négy-öt lépésnyire álltam, s gyorsan horkantottam néhányat, hogy elhárítsam tőled a veszélyt. A taplóagyú schisser hívta is nyomban a kísérőjét, hogy elszalasztotta a lehetőséget, a vad már visszaváltott az erdőbe, nem érdemes tovább kinn dekkolni. Inkább menjenek vissza a vadászházba, mert ha sokáig elszöszögnek, odabenn felmelegszik a snapsz és kihűl a szalonnás rántotta.
– Te egy valódi zseni vagy – bókolt a fiatal cimbora, hogy leleplezett engedetlenségéről elterelje a szót. – De honnan tudod mindezt? Honnan ismered az idegenek nyelvét is?
– Csaknem két évig az emberek között éltem – válaszolt kissé kelletlenül Magyar Agyar. – Azalatt sok mindent ellestem, megtanultam tőlük. Megmentőm néhány napos koromban talált rám a dermesztő, februári télben. Előző nap, hajtás közben elvesztette a mobiltelefonját, azt próbálta felkutatni, de helyette belém botlott. Már alig volt bennem szusz. Hazavitt, felnevelt. Vele nem is volt bajom, bezzeg a feleségével annál több. Az asszonyok rigolyásak, mindig van valami sirámuk. Mi ezért vagyunk bölcsebbek az embereknél: évente csak néhány hétig csatlakozunk a hangos, izgága asszonynéphez. A többi időt nyugalomban, saját akaratunk szerint töltjük el. Szóval, sehogy sem voltak ínyemre valók azok az undorító kotyvalékok – ők tápnak és mosléknak nevezték –, amivel etettek. Különösen az utóbbi volt rettenetes. Előttem ők lakmároztak belőle, én azt kaptam, amit meghagytak. Máig sem értem, hogy lehet azt a sok finomságot úgy elrontani az általuk főzésnek nevezett hókuszpókusszal! De hát az ember – akarom mondani, a disznó – úgy segít magán, ahogy tud. Amint kitavaszodott, nagy élvezettel forgattam fel a veteményeskertet. Ha tudnád, mennyi ízletes falat volt ott! Mégsem örülhettem sokáig, mert háziasszonyom, az a boszorkány eltörte hátamon a seprőnyelet. Végzetem mégis akkor teljesedett be, amikor a nyári hőségben frissen meglocsolt virágágyat dagonyának használtam. Ettől kezdve bezártak egy ólnak nevezett, szűk ketrecbe. Azt hitték, hogy jól érzem magam ott, mert ők is hasonlóban laktak, csak valamivel tágasabban. Rejtély előttem, miért zsúfoltak össze benne annyi haszontalan limlomot, amit folyton-folyvást kerülgetniük, törölgetniük kellett.
– Talán azért, amiért Szarkaváry Edömér a fészkében: hogy dicsekedhessenek vele – kottyantotta közbe az eddig csodálkozva hallgató ifjonc.
– Nem hiszem, hogy az emberek annyira ostobák lennének, mint azok az agyatlan, op-art tollbábuk. Különben a Szarkaváry nevet csak nemrég vették fel. Azelőtt Szarházi Ede volt a nagyképű nemzetségfő neve, még az is lehet, hogy közönséges kisbetűvel írták, ha szarkáéknál egyáltalán ismerős az írás fogalma. De az utóbbi időben az emberektől hozzánk is átterjedt a rangkórság. Ezek után – gondolom – nem kell megmagyaráznom a névváltoztatás okát? Butaságukra és kapzsiságukra jellemző, hogy az elmúlt nyáron az egyik osztrák vadász zsebéből kiesett a mobiltelefon. Edömér – akarom mondani, Ede – megtalálta, és hazacipelte az évek óta nem takarított fészkükbe. Majd megszakadt az erőlködéstől, de nem mondott le zsákmányáról. Otthon felesége az új szerzeményt kelő-félben lévő tojásai közé kotorta. Amikor a kütyü berregni kezdett, rávágott a csőrével, mert balga fejével azt hitte, hogy egy idő előtt kikelt, renitens fióka akarja megzavarni a természet rendjét. Balszerencséjére pont működésbe hozta a masinát. A vonal másik végén a vadász felesége kezdett sipákolni, hogy egyetlen szót sem ért a férje által mondottakból. Majd amikor ez sem járt eredménnyel, rikácsolni kezdett, hogy Hanzi szórakozzon a zergeszomorító, liebe, tirolische Grószmutterjával! Ettől Szarkaváryné, született Tarkafarkú Rebeka úgy megijedt, hogy szétrúgott tojásokat, fészket, s még ma is repül, ha le nem zuhant a végkimerüléstől. Azóta Edömér – leszámítva a kotnyeles szajkó- és rigónépséget – csak egyedül háborgatja a környék csendjét. Lám, milyen hasznos dolog egy mobiltelefon!
– Akkor nekünk miért nincsen? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel Kancsi Karcsi.
– Mihez kezdenénk vele? Bennünket csak elárulna a hangja. Mint ahogyan a vadászokkal is teszi. Számunkra az a jó, ha mindig tudjuk, merre tekeregnek, így időben kitérhetünk az útjukból. Különben a viszonylag értelmes embernek el kell döntenie, mikor vadászik és mikor telefonál. A kettő együtt nem megy. De mivel a mobilhasználat státusszimbólummá vált, egyre többen felejtik el ezt az aranyszabályt. Hála a Teremtőnek, mert így a mi malmunkra hajtják a vizet.
– Mesélj még az emberekről! – kérlelte társát a kamasz-kan. – Igaz, hogy soha nem dagonyáznak?
– Hát, hogy is mondjam… szóval ők is fürödnek, de bármilyen undorítóan is hangzik, tiszta vízben. Egyszer a gazdám engem is lelocsolt a kerti tömlővel. Jót akart, de kis híján tüdőgyulladást kaptam a közel negyven fokos hőségben a jéghideg áldástól. Menekültem is, ahogyan csak bírtam, a szomszéd rozoga kerítését is kidöntöttem. Így aztán többet nem kísérleteztek velem. Néhány ember akad ugyan, akinek több esze van, és időnként meghempereg a sárban, amiért őket a többiek részeg disznónak nevezik. Érdekes, hogy ezt a megtisztelő titulust ők sértésnek veszik. Pedig színtiszta igazság lakozik benne, mert a szóban forgó személyek olyankor másban is hasonlítanak hozzánk: négy lábon járnak, akárcsak mi, s hangjuk is inkább röfögésre emlékeztet, mint emberi beszédre. Már-már azt remélhetnénk, hogy helyes irányt vett az evolúció, aztán rövid időn belül a szerencsétlenek mégis visszaesnek emberi létük zsákutcájába.
Házigazdáimról szólva, az asszony azzal tudott leginkább idegesíteni, amikor – férje távollétében – órák hosszat karattyolt barátnőivel bunkófonon. Mit össze tudott vihogni, affektálni, te jószagú dagonya! Aztán egy idő után gyanús jeleket tapasztaltam. Ha nemcsak érteném az emberek nyelvét, hanem szólni is tudnék rajta, figyelmeztettem volna a gazdámat, hogy vigyázzon, mert konkurens kan jár a revírjében, el kéne verni onnan! De sajnos, nem voltam képes szót érteni vele, pedig ő megérdemelte volna. Az asszonyon azért bosszút álltam, mert néhányszor vedrestől feldöntöttem, amikor hozta a moslékomat. Igaz, aznap éhen maradtam, de bíz’ Isten, megérte! A férje azzal mentegette vehemenciámat, hogy szűk helyre vagyok bezárva, mozgásigényem van, ami különben igaz is volt. Ezért – mivel megbízott ragaszkodásomban – úgy döntött, hogy időnként megosztja velem erdei kóborlásait.
Kezdetben nem is volt semmi probléma, élveztem a váratlanul rám szakadt szabadságot, az ismeretlen, mégis ismerős illatokat, neszeket. Később azonban rá kellett jönnünk, hogy kettőnk elképzelései csak nagyon nehezen, vagy sehogyan nem hangolhatók össze. Ő már rég tovább akart cserkelni, amikor nekem éppen legjobban esett a turkálás vagy a dagonyázás, ő az utakat koptatta, számomra pedig a csigát, gilisztát rejtő vízmosások, szederindás sűrűségek voltak szimpatikusabbak. Egyre makacsabb, önzőbb lett, mégis mindig én húztam a rövidebbet. A bajomat mégis a mobiltelefon gyűjtötte meg. Egy alkalommal messzire elcsatangoltam a gazditól. Hiába füleltem, nem hallottam sem a szavát, sem a sípja hangját. Váratlanul mobiltelefon ismerős dallamára figyeltem fel. Nosza, máris loholtam abba az irányba, ahol kétlábú társamat sejtettem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy emberpárra bukkantam, akik azt hitték, eljött a párzás szezonja. Különös, de az embereknél – a mi életfunkcióinktól eltérően – ez vedléssel is jár. Amikor megpillantottak, korábbi bőrüket hátrahagyva, visítva, kiabálva futni kezdtek az úton hagyott kocsijuk felé. Az ösvényen éppen egy kondányi kiránduló gyerek közeledett, egy idősebb nő kíséretében, aki valószínűleg a vezérkocájuk lehetett. A csemeték szemében osztatlan sikert arattak az előlem menekülők, visítva, nevetve mutogattak rájuk. Érdekes, a mi köreinkben a malacnépséget az ilyesmi nem szokta érdekelni. Aztán mikor engem megpillantottak, ők is felvették a nyúlcipőt, tanító nénistől együtt. Most már nem volt kedvük vihogni.
Időközben előkerült a gazdi is, aki hiába próbálta győzködni a pánikolókat, hogy tőlem nem kell félniük, teljesen ártalmatlan, mi több, szelíd vagyok. Meg sem hallgatták, csak szitkozódtak, fenyegetőztek, mindenféle disznóságokat, akarom mondani, emberségeket vágtak szegény gazdám fejéhez. Különösen a megugrasztott párocska ágált, hogy feljelentik a rendőrségen meg a vadászati hatóságoknál közveszélyes fenevad tartása és emberi jogaik korlátozása miatt. Erre már mit felelhetett volna a jámbor? Inkább felzsuppolt az UAZ platójára, s hazafelé vette az irányt.
Amikor otthon elmondta feleségének a történteket, az asszony így szólt:
– Már rég megmondtam, hogy le kell lőnöd. Nem halogathatod tovább a dolgot.
– Jó, jó! – vonakodott a férje, közben sajnálkozó pillantást vetett rám. – Várjunk még a dologgal! Itt, lakott területen különben sem használhatok lőfegyvert.
Az asszony kelletlenül morgott valamit, aztán sietve befelé indult, mert mobiltelefonja kapást jelzett, s az a hang abban a minutumban minden mást kitörölt az agyából. Én viszont akkor döntöttem el, hogy megszököm. Nem tudták, hogy értem, amit beszélnek, s azzal is tisztában vagyok, mit jelent a „lelőni” kifejezés. Hónapokkal korábban, egyik erdei sétánk alkalmával mellém szegődött egy fajtánk-béli. Akkor sem tágított, amikor visszakocogtam kétlábú társamhoz. Ő – amikor meglátott bennünket – se szó, se beszéd, lekapta válláról a puskát, és úgy fültövön lőtte a gyanútlan havert, hogy megnyikkanni sem volt ideje, csak elterült a földön, mint egy kifordított tuskó. A gazdám elismerően megvakargatott, megdicsért, hogy milyen okos vagyok. Én pedig álltam, mint Lót felesége, és égett a pofám, hogy egy fajtatestvérem vesztét okoztam. Amikor tehát elhangzott felettem az elsőfokú ítélet, ami ugyan még nem volt jogerős és azonnali hatályú, elhatároztam, hogy nem várom meg a folytatást. Éjszaka lefeszítettem az ól néhány deszkáját – erősödő agyarammal nem volt nehéz –, aztán köd előttem, köd utánam! A történtek óta már négyszer olvadt el a hó, négyszer cserélt lombruhát az erdő. Az embereket – különösen a vadászokat – messzire elkerültem, nem is történt semmi bajom, bár Uhu Hugó állítja, hogy a mihaszna lesipuskások – főként a külföldiekkel paktálók – igencsak követik hátrahagyott, tekintélyes nyomaimat. Szerencsére a mobiltelefonok elárulják kétbalkezes gazdáikat, mindig megóvnak a bajtól.
Magyar Agyar végszóra felállt, és éppen a fölös sarat készült lerázni magáról, amikor iszonyú ütést érzett a tarkóján. A közelről leadott lövés dörejét már nem hallotta, élettelenül zuhant vissza a dagonyába.
Kancsi Karcsi – másodpercnyi döbbenet után – meglódult, és belevetette magát az átellenes sűrűbe. Hallotta, hogy a felette elsüvítő lövedék gallyakat szaggat, majd az újabb dörrenés is eljutott összekuszált tudatáig. Sokáig menekült, végül légszomjával küszködve mérsékelte tempóját, és kisvártatva megállt a vízmosás alján csörgedező forrás mellett. Mielőtt gyötrő szomjúságát oltotta volna, alaposan körbefülelt, majd csupán önmaga okulására megjegyezte:
– Az öreg ezúttal tévedett. Nem csak kondányi dinka telefonmániás járt a nyomunkban. Balszerencséjére akadt közöttük egy vadász is.
Hozzászólások