Mire megszűnt az átmeneti süketségem, a magyar forradalom is elbukott. 400 embert kivégeztek, mintegy 21 668 személyt bebörtönöztek, 16–18 ezer főt internáltak. Nálunk állítólag még többet.
Eltelt egy hónap, és én hiába hagytam ott az esti iskolát, esténként mégis tovább kellett tanulnom, ugyanis éppen akkor lépett életbe az a törvény, miszerint nem elég a munkahelyi gyakorlat, egy inasnak szakmunkásképző tanfolyamra is kell járnia. Mondom az anyámnak.
– Édesanyám, nem bírom. Ki akarok lépni az üzemből.
– Már megint kezded? Istenem, hogy lehet egy sportoló ilyen puliszka![1]
Ezen elvitáztunk egy darabig, aztán maradt minden a régiben. Úgy február körül azonban mégis csak meggyőztem valahogy.
– Nem akarom megijeszteni édesanyámat, de van egy problémám.
– Mégpedig?
– Tessék idenézni, mutatom – köptem egy nagyot a tenyerembe.
– Pfuj, töröld le azonnal!
– Máris, de előbb tessék jobban megnézni!
– Mit nézzek rajta?
– Tiszta por. Köpjek még egyet?
Feleletet se várva, beleköptem a másik tenyerembe is. Az a köpet is szennyes volt.
– Szilikózisom[2] van vagy… vagy valami ilyesmi, amit a gépházban keringő fapor okozott. Még egy-két év, esetleg három, és tüdőbajban fogok meghalni – köhögtem a kezembe.
Édesanyám megijedt.
– Rendben van, meggyőztél. Még holnap elmegyünk az orvoshoz, és ha ő is úgy látja, keresünk neked egy másik állást a városban.
– Én jobbat ajánlok: folytatnom kéne a tanulást.
– Tessék?
– Miért legyek én asztalos, amikor színész, tornatanár vagy szerkesztő is lehetek?
– Erre gondoltam én is, mielőtt beiratkoztál volna a szerálba. De te ettől is elbúcsúztál, úgyhogy nem értem, mit akarsz megint a sulitól.
– A szerál az más, ott dolgozni is kell, édesanyám, márpedig egyszerre dolgozni és tanulni… Azt csakugyan nem bírom. De mi volna, ha nappaliban tanulnék, vagyis két szék helyett csak egyre ülnék momentán? Akkor én is biztosan többre lennék képes, és meg is tennék mindent ahhoz, hogy ne kelljen többé szégyenkezned miattam.
– Ellenzem – hadonászott édesanyám. – Nincs nekünk pénzünk ilyen próbákra, kisfiam. Ha édesapád élne, üsse kő, megpróbálhatnád még egyszer. Nyilván ő is örülne, ha nem asztalos lenne a fiából. De miután nem él, csakis egyet mondhatok: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, megértetted?
Válasz helyett el kezdtem sétálni a szobában. Mindig így tettem, ha valami nagyon rágott belülről.
– Na, jó, ezt megbeszéltük – áll fel édesanyám. – Most pedig mosakodj meg, mert holnap reggel elmegyünk a Casa Cercualaba, hogy megröntgeneztessük a tüdődet.
– Rögtön, csak egyre tessék még felelni: kizárólag a pénz miatt nem kapok még egy utolsó esélyt sem!
– Hát… Nem kizárólag. Például azért sem, mert ismerlek, és szavakkal, ígéretekkel nekem már tele a padlásom.
Még sokáig, talán egy órát is érveltünk, vitatkoztunk egymással, s már majdnem feladtam, amikor anyám kezdett megpuhulni.
– Egye fene, vágj neki! Nem, helyesbítek: felőlem akár meg is próbálhatnád, de azt, ugye, tudod, hogy előbb felvételi vizsgát kell tenned.
– Tudom.
– Magyarból és matekból.
– Matekból is?
– Természetesen.
Elsápadtam.
– Akkor nekem végem van! Ebből tuti, hogy elvágnak.
– Kb, kivéve, ha nem…
– Puskázok?
– Igen, de miután te amúgy sem tudsz puskázni…
– Tudni éppen tudnék, csak mondjuk úgy, hogy szégyellek. Ebben az esetben azonban, igen, kivételesen megtenném, és már azt is tudom, kitől érdemes puskázni.
– Kitől?
– Varga Jóskától.
Egyértelmű. Nem voltunk ugyan osztálytársak, de állítólag elsőrangú matekos, emellett a barátom, ami szintén nem elhanyagolandó körülmény. Sovány, hosszú kezű, lábú fiú volt. Ott laktak tőlünk olyan 400 méterre. Mellettük tágas tér, ahol remekül lehetett futballozni, biciklizni. Engem legjobban a kerékpárja dobott fel. Volt ugyan Albinak is bicaja, de ahhoz rajta kívül senki sem nyúlhatott. Jóska megengedte, és előreláthatólag a puskázásban is segíteni fog. Jól sejtettem, ezt is megengedte – újságolta később édesanyám.
– Csodálatos! Eszerint tanulhatok tovább nappalin?
– Igen, utoljára még megpróbálhatod. Ismétlem: utoljára. De ha ígéreted ellenére sem iparkodsz legalább középszinten tanulni, esküszöm, örökre búcsút mondhatsz a sulinak.
– Iparkodni fogok, és… köszönöm – csókoltam homlokon anyámat.
Egy hónapot még dolgoztam, aztán kiléptem az üzemből, hogy legyen elég időm és energiám felkészülni a vizsgára.
Július. A vizsgateremben 32 tanuló ücsörgött. Minden padban egy, nehogy puskázhassanak egymástól. Ettől eltekintve mindenki ott foglalt helyet, ahol akart, így Jóska mögé ülhettem. Magyar. Semmi hézag! Másnap következett a matek, amiből természetesen egy kukkot sem értettem, nemhogy még meg is oldjam a feladatokat. Jóska segítségével azonban ez is simán lezajlott. 32 tanulóból én lettem a 16. Éljen! Nyolcadikos lettem, elvtársak!
– Gratulálok! – fogott kezet velem vizsga után Bende igazgató úr. – Te aztán szépen megleptél bennünket. Úgy kivágtad a rezet, mint a huszonegy. Jut eszembe, most hogy te is középiskolás vagy, érdemes lenne egy kicsit a fogaddal is törődnöd – mutatott a számra kedvesen, melyből két metszőfogam hiányzott.
Hála Albinak, aki egyszer annyira dühbe jött, hogy egy késsel megcélozta a torkomat. Még szerencse, hogy csukva volt a szám, így csak a fogaim szenvedtek csorbát némiképp.
Elképedve meredtem a békaszemű dirire. Érdekelt volna, milyen összefüggésben van a középiskola és fogsorom egymással, de hát illik-e egy tudós embertől ilyen csacsiságot kérdezni!
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!