Az öreg ült az árnyékban Wilson garázsa előtt. Na, nem éppen ült, Joe kedvenc nyugalmi állapota valahol a vízszintesen fekvő és a félig vertikális között volt. Hosszan kinyújtott lábai bokában keresztezve, feneke a szék szélén, éppen csak kellő mértékben alátámasztva, kezeit a hasán tartja összekulcsolva, álla a mellkasán nyugszik és éber szemeit a szemüveg kerete fölött a szomszédján, Dan Wilsonon tartja.
Dan térdelve, alkalmanként négykézláb araszolva a kocsija kerekeit fényezi, már több mint másfél órája.
– Miért nem hagyja már abba! Olyan fényes az, hogy a nap is seggre esik rajta.
Wilson csak fényez, időnként rálehel a krómozott kerékre, majd türelmetlenül rászól az öregre.
– Mondja Joe… nincs magának valami fontos tennivalója otthon?
– Nincs.
– Akkor miért nem talál valami hobbit magának.
– Van nekem hobbim… magát piszkálni. Kell ennél jobb szórakozás?
Wilson nem válaszol abban reménykedve, hogy az öreg abbahagyja, de nincs szerencséje. Kis szünet után folytatja.
– Dominic mesélte a múltkor – Dominic Galucci a főpincér, állítólagos maffia izomember a jobb oldali szomszéd –, Dominic mesélte, hogy látta magát homlokon csókolni a kocsiját mielőtt este lecsukta a garázs ajtaját.
– Mondja csak, mondja… bolond lukból bolond szél fúj.
– Le merném fogadni, hogy titokban még nevet is adott már neki. Mary-Luisa Ford, vagy Peneloppe… nem, nem! Joliette!
– Maga csak irigy az új kocsimra. Vallja be. Irigy.
– Irigy a jófene: Egy rakás vas meg plasztik harmincezerért. Pont oda visz, mint az én hétéves tragacsom és nem kell babusgatni.
– Néha azért azt sem ártana megmosni.
– Ne kritizáljon, az persze eszébe se jutna, hogy felajánlaná… Drága szomszéd, öreg barátom, hozza át a kocsiját, majd én megmosom…
– Maga nem normális…
– Sose állítottam!
Ebben aztán megegyeztek. Dan nagy nehezen feltápászkodott, összeszedte a szépítőszereit, gondosan elrakta a garázs polcain, mi hova való, mert neki rendszere volt. Egy munkás élet megszokott rutinját nehéz feladni, meg aztán nem is kell.
– Joe! Akar egy italt? – a sarokban a munkapad mellett egy öreg hűtőszekrény állt, a ház ura szomjúságát volt hivatott kiszolgálni.
– Egy pohár jeges tea, citrommal, jól jönne.
– Mit képzel mi ez? Starbucks? Jeges tea nincs, Coke vagy víz!
– Pepsi ha volna…
– Coke!
– Micsoda háztartás… okay, legyen Coke.
Dan Wilson kivesz két kanna Coca-Colát a hűtőből, az egyiket az öreg kezébe nyomja, majd leül a kertiszékre, de előbb beljebb húzza a garázsba, az árnyékba. Joe látható ellenszenvvel nézegeti, forgatja a gyöngyöző italt a kezében.
– Legalább üveges italt tarthatna. Utálom a dobozost. Az ember szopja a bádogot, mint egy koszos malac az annya csöcsit…
– Mert maga látott valaha is az életében szopós malacot… ellenben én, én farmon nőttem fel. – Nagyot húz az italból, elmélázva folytatja.
– Lehettem úgy nyolcesztendős, mikor…
– Dan!
– Mi? Mit?
– Már hallottuk.
– Mit hallott? Azt se tudja mit akartam mondani.
– Mindegy. Már hallottam minden „lehettem úgy nyolcesztendős” sztorit. Nem akarom magát sértegetni, de magának nincs sok fantáziája. Minden sztorija azzal végződik, hogy télvíz idején, esőbe’-hóba’ öt kilométert gyalogolt az iskolába. Hegynek föl. Oda-vissza.
– Le van csak maga…
– Inkább azt mondja, mit mondott az időjárás? Én nem néztem a tévét.
– Meleg lesz. Huszonnyolc fok.
– Eső?
– Nada. Zilch. Semmi.
– Még csak június közepe és már a gatyám ráment a locsolásra.
– Mért kell magának a sok virágágyás? Nézze, nekem csak a gyepre kell, azt akár ki is hagyhatom. Mit röhög?
– Kétszer annyit pocsékol a kocsi mosására. És még csak jó szaga sincs, mint az én petúniáimnak.
Sakk-matt.
Ebben maradtak. Kortyolgatták a hűsítő nedűt és nagy érdeklődéssel figyelték, ahogy egy vörösbegy egy kövér kukacot próbált kihúzni a földből.
– Maga kinek drukkol?
– A madárnak.
– Gondolhattam volna, le merném fogadni, hogy a maga kertjében fészkel.
– Igen ismerős a formája…
– A kukac viszont az én portámon van. Hess, az anyád… – Wilson ugrott, hogy elkergesse a madarat – menj haza.
– Maga nem normális.
– Akkor kvittek vagyunk.
A vörösbegy elrepült, csőrében lógott a félaraszos kukac.
Az utca csendes, aki munkából él, már elment, a sarkon még nem ácsorognak a diákok a buszra várva, olyan közbeeső állapot… semmi érdekes látnivaló a szomszédságban. Joe kihörpintette a maradék italt, még úgy futtában megjegyezte;
– Akármit mond, a Pepsi jobb.
Már-már ott tartott, hogy hazamegy, mikor egy fehér kocsi állt meg a harmadik ház előtt és egy nyurga fiatalember ugrott ki belőle.
Valami történik. Mind a két öreg előredőlt ültőhelyben, hogy tanúskodjanak.
Az idegen felnyitotta a csomagtartót. Egy nagy színes táblát szedett elő és leszúrta a Patel ház előtt a gyepes előkertbe.
Century 21.
Ingatlan Ügynökség.
EZ A HÁZ ELADÓ
Dan felsóhajtott.
– Na, úgy látszik, Vesta Patel mégis csak eladja a házat.
– Minek is tartaná, egyedül élni abban a nagy házban.
– Szinte hihetetlen, Ray már három hónapja hogy meghalt. Hogy szalad az idő.
– Ja, a ház eladó! Ez aztán valahogy végleges és visszavonhatatlan… Ray Patel elköltözött.
– Most aztán leshetjük, izgulhatunk, hogy ki veszi meg, miféle népek jönnek.
– Ha én polgármester lennék, törvénybe hoznám, hogy jó szomszédok ne költözködhessenek. Csak a rosszak.
– Azoknak meg kötelezővé tenném.
– Ja, motorbiciklisek, meg zajos tinédzserek…
– Persze, feltételezhetően valami gyerekes házaspár fogja megvenni.
– Én nem bánom a gyerekeket, lehet… mondjuk kettő vagy három, olyan hat–nyolc évesek.
– Kettő, ha a szülők olyan korai negyvenesek. Csinos szépasszony.
– Feltétlenül szép asszony.
Miután a lényegben megegyeztek… ki-ki a saját gondolataiba merült. Kis idő után Dan Wilson törte meg a csendet.
– Linda Buttler… Liiindaa Buttleeer – szinte áhítattal lehelte.
– Ki a Linda Buttler?
– Ki? Hát az új szomszédasszony.
– Szó se lehet róla! – tiltakozott Joe. – Én utalom azt a nevet. Egyszer volt egy Linda, laposat kaptam tőle.
– Honnan a fenébe tudjam én azt.
– Valami romantikusabbra gondoltam… mondjuk, legyen… Maggie. Ja! Maggie O’Brien.
– Ír! Az tetszik, temperamentumos ír Lass… enyhén vöröses, gesztenyebarna, vállig érő haja van. Hat láb magas…
– Szó se lehet róla. Egy nő legyen mindig alacsonyabb, mint a férfi. Én vagyok öt-tizenegy…
– Maga öt-kilenc, a múltkor mondta, hogy zsugorodik.
– Okay, okay… Maggie öt-nyolc, az is magasnak számít egy nőnél.
– …jó nagy didkók…
– Wilson! – tiltakozott az öreg türelmetlenül. – Jobb, ha rám hagyja a részleteket. Még hogy nagy mellek. Ebből is látszik, hogy milyen keveset ért a nőkhöz. Nem tanult maga fizikát? Sose hallott a gravitációról? Negyvenes nő, két gyerekkel? Nagy mellek? Barátom, azok már lógnak, nem tudnak ellenállni a föld vonzóerejének. Maggie O’Brien nyurga, izmos, jó alakú nő, maroknyi mellekkel. Atléta típus. Diák korában 1.30-at úszott, mellbe, százon. Még máig is heti háromszor öt kilométert fut, teniszezik és vegetáriánus.
– Szegény asszony, maga aztán jól elintézi… még hogy vegetáriánus.
– Okay, okay… ne legyen vegetáriánus. Tudom, mennyire szeret maga felvágni a híres chili burgerjével. Szóval, van két gyerek, Pete, a fiú nyolc, Chelsey, a kislány hat. A férj Michael mérnök, egy hídépítkezésen dolgozik az USA-ban…
– Az jó, nagyon jó. Egy héten egyszer jön haza.
– Frászkarikát, túl messzi van. Egy hónapban egyszer. Három napra.
– Az még jobb. Szegény asszony – kuncog Wilson.
– Sose sajnálja, már megszokta. És elvégre jó szomszédjai vannak.
Erre aztán, jót nevetve kezet fogtak. A jó szomszédok. Wilson előszedett még két Coke-ot, aztán szótlanul ültek és szopogatták a bádogot, a gondosan elképzelt tökéletes szomszédasszonyt látták, ki-ki a maga igényeinek megfelelően. Ha valami csoda folytán megjelennének a valóságban, feltételezhetően nem is hasonlítanának egymásra. De nem is az a fontos, neve van a káprázatnak:
Maggie O’Brien.
– Joeee! Telefon!
– Hallja, telefon! A miniszterelnök hívja!
– A fenéket, nem hív engem senki. Máli, csak tapintatos, nem akarja, hogy azt higgye…
– …hogy papucs.
– Papucs a maga tojás feje. Nincs abba semmi kivetnivaló, ha az ember hiányzik valakinek. Pláne, ha az a valaki igényt tart a társaságára már ötvenhét éve…
Azzal, az öreg átkocogott az úton, mert ugye a telefon nem vár.
(folytatjuk)
Hozzászólások