Regényes visszaemlékezés…
6. fejezet
A II. Világháború időszaka
A bécsi döntések révén, 1938-ban és 1940-ben Magyarország a trianoni békeszerződés értelmében elvesztett területeinek egyes részeit visszakapta Csehszlovákiától, illetve Romániától.
Erdélyi bevonulás 1940. szeptember 18.
Ennek nyomán 1940. szeptember 18-án a magyar honvédek bevonultak Észak-Erdélybe.
Életem során nagyon sok idős pécsivel volt alkalmam beszélgetni erről az „ország gyarapításról.” Afféle vidám piknik jellege volt az egésznek. Lelkesen ünneplő tömeg, virágeső, széplányok. Románok részéről komolyabb ellenállás nem volt. Hát ilyen a háború? – gondolták nagyon sokan. Pedig itt lett volna az ideje elgondolkozni, milyen gyenge a magyar honvédség hadifelszerelése és milyen nagy a felkészületlenség, szervezetlenség…
1941. június 27-én Kassa állítólagos bombázása miatt, Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, ezáltal konkrét hadviselő féllé vált, annak minden következményével együtt.
Minden idők legpusztítóbb háborújának bőséges irodalma van, így csak pár, Gyula bácsit érintő momentum felidézésére vállalkozhatok:
„A második világháborúban ötször hívtak be irodai beosztásban katonai szolgálatra” – írja önéletrajzában.
Korpolay Gyula fogadalmi keresztje a pécsi evangélikus templomban
„Aztán jött 1942, mikor már negyedízben hívtak be katonai szolgálatra. Eddig sikerült itthon, a visszamaradó kerületi parancsnokságnál maradnom (hiszen 1924-ben csapatszolgálatra alkalmatlanként helyeztek – kérésemre – nyugállományba katonáék), mégis ezúttal már tudtam, hogy kivisznek az Ukrajnába felvonuló IV. hadtest hadbiztossággal, hogy nyelvtudásommal segítsem az ellátás, élelmezés megszervezését.”
-Állítólag felsőbb helyről is kapott egy olyan ígéretet, ha vállalja ezt a veszélyes megbízatást, többé nem háborgatják.
Gyula bácsi, mint logikusan és józanul gondolkodó ember tudta, hogy mire kérik. Sok álmatlan éjszakai tépelődés után végül is igent mondott. Korpolay százados nem volt kíméletlenül törtető karrierista, nem is nagyon vágyott katonai elismerésre, de egyenes lelkű magyar emberként úgy gondolta, hogy kötelessége ott lenni, ahol mások is vérüket ontják.
Frontra indulása előtt az evangélikus templomban magához vette az Úr Szent Vacsoráját. Fogadalmat tett, ha Jó Isten hazasegíti, a templom oltárra olyan kegytárgyat helyez el, ami élete során mindig emlékeztetni fogja ezekre a nehéz napokra.
Korpolay százados a konotopi (Ukrajna) vasútállomáson
Élete végéig nyakán volt az a kis arany Krisztus medál, amelyet ebben a nehéz időszakban feleségétől kapott, rajta a véset „Isten óvjon”.
Jó Isten megsegítette a hozzá fordulót. Gyula bácsi épségben tért haza a frontról. A pécsi evangélikus templom oltárát pedig a mai napig is díszíti Gyula bácsi fogadalmi eozin keresztje.
„És most újra 1942-ben vagyunk. Augusztus végére sikerült hazakerülnöm s a feladatom elvégzésével itthon leszereltek”. (Az idézet Korpolay Gyula életrajz- tájékoztatójából került átvételre.)
A katasztrofális helyzeten azonban lehetetlen volt segíteni. 1942. szeptemberében a 2. magyar hadsereg már igen rossz állapotban volt. Megfogyatkozva, kimerülten érték el a Dont. Minduntalan akadozott az utánpótlás. Nem voltak megfelelő páncélelhárító fegyverek, nem volt a legénységnek téli felszerelése, az élelmezés is igen gyenge volt.
Fiatalember koromban erről nem sokat tudtam meg, hiszen abban az időben „még a falnak is füle volt”. Számomra, ezekből idős koromra csak „emlékmorzsák” maradtak meg.
Nézzünk ezekből néhányat:
A német és magyar „szövetségesek” között sok félreértés adódott a nyelvi nehézségek miatt is. A magyar tisztek közül nagyon sokan nem beszéltek semmilyen idegen nyelvet. Sokan németül sem tudtak. Pedig erre nagy szükség lett volna!
A magyar hadsereg Ansaldo tankja
Mint jellemző esetet mesélte Gyula bácsi: „Valami fontos ellátási kérdésben pont azért akadtak meg az egyeztető tárgyalások, mert nem volt a magyar gazdasági tisztek között olyan, aki beszélte volna a német nyelvet. Rá is kérdezett a német tiszt Gyula bácsira:
Hogy-hogy Ön kiválóan beszél németül, bajtársa viszont egy szót sem tud? Gyula bácsi megvédte a magyar katonai becsületet:
– Nálunk, Magyarországon minden második ember tökéletesen beszél németül. Bajtársam az első, én vagyok a második.…”
Gyula bácsi több alkalommal megfordult a 2. Magyar Hadsereg főparancsnokságán is. Elmondása szerint ott több esetben találkozott a 2. Magyar Hadsereg főparancsnokával, Vitéz Jány Gusztáv tábornokkal. A tábornokot még a békebeli időkből ismerte, ezért csak úgy jelentette be magát, hogy „itt a bankigazgató Pécsről”. Mit jelenthetett a tábornok számára ez a bűvös jelszó, arról nem szólt a krónika, diszkrét úriembereknek erről nem illett beszélni. Mindenesetre Jány Gusztáv tábornok Korpolay Gyula századost soron kívül fogadta….
A „felsőbbrendű”, gőgös német tisztekkel nem lehetett nagy élmény tárgyalni. Különösen akkor váltak pimasszá és agresszívvé, amikor szóba került, hogy esetleg nekik kell ellátni az élelmi- és hadianyagokkal gyengén felszerelt magyar hadsereget. „Blödsinn”! – szaladt ki mind gyakrabban a német tisztek száján.
Valahol Oroszországban
Gyula bácsit önérzetében mélyen sértette ez a nyílt megaláztatás, a magyar hadsereg teljes lebecsülése. Egy alkalommal felpattant az asztal mellől, kikérve magának, a magyar katonáknak nevében is a sértést, és magára hagyta a felfuvalkodott, gazdasági ellátásért felelős német tisztet. A jelenetnek több tanúja is volt, ezért Gyula bácsi az esetről haladéktalanul jelentést tett a német és a magyar feletteseknek. Persze további következménye nem lett az ügynek.
A „villámháborúban” bízó német álmok kezdtek szertefoszlani. A front lelassult, egyre veszélyesebbé váltak a szovjet ellencsapások. Jelentős károkat okozó légitámadások érték nemcsak a front első vonalában harcolókat, de az utánpótlást biztosító gazdasági egységeket is. Frontszolgálata alatt Gyula bácsi Kijevben és Harkovban súlyos bombatámadásokat élt át.
Gyula bácsinak és tiszttársainak nem sok szórakozási lehetőség állt rendelkezésére. „Egy ilyen „időt agyonverő” foglalatosság volt az égő gyertyára való célba lövöldözés. Sokszor versenyeztek a céllövésben a német és magyar tiszturak. Az elfogyasztott nagymennyiségű snapsz nem mindig növelte a találati pontosságot, legtöbbször a golyó ugyancsak mellément, de a lövedék szele eloltotta a lángot.” – mesélte mosolyogva Gyula bácsi.
Az 1943-as év zord tele már Pécsett találta Gyula bácsit. Mint katonailag jól képzett, nyílt, őszinte ember, ismerőseinek kendőzetlenül elmondta, hogy milyen áldatlan helyzetben vannak a fronton harcoló magyar katonák, mennyire ki vannak szolgáltatva a Don kanyarban a várható szovjet offenzívának. A besúgó rendszer jól működött, behivatták a pécsi katonai városparancsnokságra, ahol közölték vele, ha nem akarja, hogy kellemetlen meglepetés érje, tartsa a száját.
„A háború tovább folyt s a sors bennünket is falevélként sodort ide-oda. 1944. nyarán a gyakori berepülések, éjszakai óvóhelyre mászkálások elől, egykori jó főnököm családja, Visnyáék szíves meghívásának eleget téve, kiköltöztünk a pécsi Nagy-Szkókóbeli szőlőjük vendégházába.” (Az idézet Korpolay Gyula életrajz- tájékoztatójából került átvételre.)
A II. Ukrán front feltartóztathatatlanul – déli irányból – közeledett Pécs felé.
„A háború kegyetlen filmje pedig forgott tovább. 1944. szeptemberében, mikor már Erdélyben folytak a harcok, újból, ötödször behívtak, megint a pécsi kerületi parancsnoksághoz. Délelőtt katona voltam, délután ugyanabban a házban a takarékban dolgoztam. A front mind közelebb került. 1944. november 24-én jött a parancs: nyugatra kell vonulnunk, akkor a harcok már Pécs kapujában folytak.
Előbb Zalába, majd az 1945. tavaszi harcok során mind nyugatabbra vonult ez a hátországi, irodista alakulatunk, tele asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel. Nagypéntek éjjelén léptük át a határt Radkersburgnál.” (Az idézet Korpolay Gyula életrajz- tájékoztatójából került átvételre.)
A hitleri Németország agóniája azonban elkerülhetetlenné vált. A keletről érkező oroszok és a nyugatról támadó szövetségesek az Elbánál találkoztak. Európa kettészakadt. Azok a magyar menekülők érezhették magukat szerencsésebbnek, akik a nyugati zónában, amerikaiak és szövetségeseik által elfoglalt német területeken várhatták meg a háború végét.
Hozzászólások