Nagymamák
Szombat délelőtt. A nyugdíjasok bevásárló körútra indulnak. Mindeniknél egy-két cekker, vagy épp a „banyatank”. Ismerősként köszöntik egymást. Ebben a negyedben szinte mindenki ismer mindenkit. Ők pedig? Már akkor itt éltek, amikor a tömbházak helyén még szőlők és gyümölcsösök voltak. Büszkék is erre. Pedig csak a koruknak köszönhetik ezt a kiváltságot. Legtöbbjük faluról került be. A férjük bányász volt és kiutaltak számukra egy lakást.
Villannyal, vízzel, központi fűtéssel, fürdővel és „belső WC-vel”, hát persze, hogy bejöttek a városba. Aztán lassan eltelt pár évtized. Az itt született gyerekek már mind családanyák-családapák. És aztán itt vannak a gyönyörű, fiatal unokák, a nagyik szemefényei. Itt vannak?
– Te is a piacra mész? Én is. Veszek egy kis lecsónak valót. Most olcsó. Szegény uram is, Isten nyugosztalja, mennyire szerette. Magamra maradtam. Egyedül vagyok, mint az ujjam.
De azért nem panaszkodom, néha gondolnak reám. Tegnap küldtek egy fotót az okostelefonomra – mert Karácsonyra azt is kaptam a gyerekektől – a legnagyobb unokámról. Most volt 18 éves. Gyönyörű szép kislány. Kiköpött anyja. Nem, nem láttam már lassan két éve. Kinn élnek Írországban. Tudod, itt nem volt munkájuk. Vártak, próbálkoztak, mindent elvállaltak idehaza, aztán ők is kimentek. Persze, hogy fáj a szívem, hogy elég ritkán jönnek haza. De Írország elég messze van. Vagy nem? Aztán küldtek a nyáron egy üzenetet is, a szülinapomra. Valami „happy birthday”. Nem tudod mit jelent?
Szóljon hozzá!