2. Az új csoportban barátkoztam össze Majával. Eleinte rá sem figyeltem. Okos, szorgalmas lány, azonkívül se nem szép, se nem szexi, egyszóval abszolút hidegen hagy.
– Elárulok neked valamit – kacsintott rám egyszer Maja egyik kolléganője. – De aztán köztünk maradjon.
– Titok?
– Hétpecsétes.
– Akkor ne mondjad!
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod hallani?
– Jó vagy rossz hír?
– Jó? Kitűnő!
– Az más. Akkor mondjad!
– Látod ott azt a rövid, fekete hajú leányt?
– Maját? Látom.
– Nagyon bír téged. De el ne áruld, hogy én mondtam. Pápá! Sok sikert hozzá!
Tehát bír engem. Nézzük, hátha találok benne mégis valamit! – vettem tüzetesebben szemügyre. A magasságunk csaknem egyforma. Ami szép benne, az a szemöldöke, ajkai. Ami nem, hogy túlságosan nagy arcú és a szeme alatt két, erősen sötét táska sötétlett, melle kicsi, orra hosszú, kissé horgas és a bokái sem formásak.
– Szia! – léptem közelebb a leányhoz. – Rosszul jár a krumplim. Megmondanád, hány óra?
– Tizenegy.
– Hova valósi vagy?
– Nagyváradi. Te?
– Petrozsényi, amúgy Kolozsváron születtem.
Szép a hangja! Meg a tekintete is – teszteltem tovább tárgyilagosan nehogy a végén arra ébredjek, hogy a Cirkusz és költészet mellett egy másik délibábot is kergetek. Addig-addig vizsgálgattam, teszteltem heteken, hónapokon keresztül, amíg már szabadulni sem tudtam a bulától. Röviden és velősen: megfogott, leginkább azzal, hogy lefeküdtünk egymással.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!