Panaszos felhanggal

Őrnagy úr, az Isten áldja meg,
ez ugyanaz a Magyarország?
Mert én bizony olyannyira félek,
mint Ön a sötétzárkán
vagy a hadszíntéren.
Az egzisztenciám ugyanúgy szétdobták,
ahogy rokonai, s ugyanúgy kitagadtak.
Mesélte a tatai vasútállomáson.
Hazabotorkáltam. Akkor még volt otthonom,
aztán az Egyedül alkotócsoport kisajátította,
aztán rám telepedett egy elvált asszony,
felcsináltatta magát, befektette pénzét,
fiával megveretett, fojtogattatott,
aztán ráment a kert, egy telekspekuláns
épített egy Canada-i faházat, majd annak
eladásának kereszthuzatában rám szabadultak
mások, diktátumszerződésük sírva írtam alá,
már levágták csonkra a gázt, és jött a tél,
kitelepítettek cigányok közé, akik
megvágtak, értékeimet elszedték,
futhattam Budára, méregdrága albérletbe,
de a városom és fiam utáni honvágy
visszahozott, panziókba vettem be magam,
majd az albérletezés után – kérve gondnokságom –
lett egy 28 négyzetméteres kalyibám.
Ez hát Magyarország! Valaki mindig
megszalad, a többségi ítélet a döntő.
Őrnagy úr, az Isten áldja, nemzedékem is
kivetett, élek csontig magányosan —
Vonatra kéne szállnom nekem is,
át a Karácsonyon-Újévköszöntőn,
minél több temető mellett robogjak,
de ugyan hova. Kimegyek a sírkertbe,
szüleim testének örök hona,
s majd talán nekem is ott lesz
öröklakásom, egyetemes halott leszek,
s csak a csillagok földje alatt leszek: magyar! –
holtszakállasan,  körmösen és gondolattalan,
vagy imatelten s tán üdvözülten,
verem-mélyben, lebegve szüleim teste felett.

Megosztás

Tweet