Schneider Fáni, csak azt mondta…

 

– Gyantázás! – vezényelt a vonóval a prímás, mire megállt a tánc, s korsó után nyúltak a zenészek.

A csárdástól hevült párok örültek a szünetnek. Beszélhettek egymással, anélkül, hogy hallanák a padon bámészkodó szülék.

A lágylelkű Bíró Bandi kicsit félt, de erőt vett magán, s közelebb húzta magához a lányt.

– Verácska, apám megegyezett a tieddel, hogy te leszel a feleségem. Így egy tagban lesz a két birtok. De én nem akarok keserű asszonnyal élni! – Ugyanis, tudod – dadogta –, engem nemigen vonzanak a nők – s lehajtotta a fejét, mintha mindezt a csizmájának vallaná.

Vera észrevette a szemében lappangó aggódást. Azt is, hogy elpirul a legény; hiába meredt felfelé a vitézmódra pödrött bajsza.

A lány nem szólt, csak megsimogatta Bandi arcát. Aztán mondta volna, ne féljen, majd ő mindent megold, de belebrummogott a bőgő, s vele pengette a prímás a Schneider Fánit…  

Alig ért haza a család a bálból, a verandán máris visszaaludt a szerelmes kuvasz. Álmában továbbtutult a szomszéd szukával a teliholdnak; s már nem zavarta a konyhából harsogó ordítás.

– Apád vagyok, s úgy lesz, ahogy parancsolom!

– Inkább a kútba ugrom, de nem megyek Bandihoz! – zokogta a lány arccal az asztalra borulva.

Csillag Márton nagy kedvet érzett, hogy újra végigvágjon Vera hátán, de belefáradt a meggyőzésbe. Már csak a szép szó segíthet, s annak az anyja a tudója. Beszéljen majd ő a lányával! Ezért visszavonult az istállóba tovább tanácskozni a borosüveggel.

– Hallgass apádra, hisz csak a javadat akarja!

– Nadrágszíjjal? – kapta fel fejét a lány.

Az asszony, mintha nem is hallotta volna, folytatta.

– Majd megszokod az embert, mint nagyanyád az övét, s én is az apádat. Hisz ez az élet rendje.

– Tán így van – rebegte Vera, s megcsókolta a kezét a fásultszívű anyjának.

A tisztaszobában ágyba bújt, s hangtalan zokogott a takaró alatt. Egy darabig hüppögött az álom határán, amikor villámcsapásként jött a felismerés. Pestre szökik! Hisz Bakó Béla is hívta; bármikor jöhet dolgozni hozzájuk a Palágyi bútorgyárba, a Lehel útra. Még a címet is felírta. Ez múltkorában történt, mikor ráköszönt a templom előtt. Épp pünkösdre jött haza a szüleihez. Vera nem ismerte volna fel a legényben a hajdani klottgatyás Béluskát, aki feleségnek kérte, mikor még együtt pilinckéztek az utcabeliekkel.

– Na meg, alhatsz a bérházban, a Taksony utcában – győzködte a lányt. – Én is ott lakom, de a néni ad ki ágyat nőknek is.

Vera már nem aludt el. Halkan összeszedte a cókmókját, s a hátsó kertkapun kisuttyant a csapásra. Arra közelebb a vasút.

Miután bedohogott a kanizsai vonat, s leült az ablak mellé, akkor döbbent rá döntése súlyára. Fájt a szíve, s félt is, vajon mi vár rá az idegenben? Anyjának azért egy levélkét hagyott, amiben tudatja, dolgozni megy Pestre, s a biztonságként elvitte a száz koronát, amit nagyanyjától kapott stafírungra. Apja meg, majd megenged, s hamarosan ír is nekik.

Alig lódult meg a vonat, szinte azonnal gyógyító álomba zuhant. A fiatal szervezet megkövetelte a magáét.  Siófok után, hirtelen huzatra ébredt. Éppen egy néni rázta ki a morzsát az abroszról, s miután visszaült, kedvesen rámosolygott a lányra.

– Pestre lyányom?

– Igen, néni, dolgozni megyek – s elpirult.

– Aztán apád tud-e róla?

A lány majd lefordult az ülésről. Boszorkány ez a vénasszony?

– Mért tetszik kérdezni – hebegte zavartan.

– Mert látom rajtad, hogy szöktél. De ne félj, kedveském. Ismerem ezt az érzést. Tudod lányom, akkoriban mi is szerettük egymást, de tilos volt. Aztán a kedvesem jelentkezett nemzetőrnek negyvennyolcban. Büszke is volt rá a felesége a kislányával! Szegények, sose tudták meg melyik csatában halt hősi halált. Másnap aztán én is eltűntem. Két hét után találkoztunk Prágában. Aztán ötven évig éltünk boldogan. Kilencvennyolcban temettem.

Verát megdermesztette ez a szóáradat. Beleborzadt, hogy a mámi nős emberrel élt, aki a családján kívül még a hazát is becsapta. Elmondta, hogy ő azért jött el otthonról, hogy maga intézze sorsát. S munkája is lesz a Palágyi üzemben, a Lehel úton. Most a néni hökkent meg, s sajnálkozva nézett Verára.

– Már oda nem mész lányom. Már koranyáron porrá égett a Wertheim darugyárral, meg egy másikkal. Én is láttam a tűzvész után a füstölgő romokat.

Erre, Vera előtt hirtelen elsötétült a világ. Arra tért magához, hogy a néni parfümös kendővel törölgeti az arcát, s komolyan néz rá.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ma hazaviszlek hozzám. Aztán majd holnap meglátjuk. Tán munkát is találok neked – mondta.

Vera csak apatikosan bólintott. Bánt is ő már bármit…

Délutánra járt, mikor megérkeztek a Lövölde térre, s a vidám kocsis elhajtott a kétkoronással. A néni előhalászta a kulcsot, s kinyitotta a faragott kaput, de még büszkén az új Fasori református templomra mutatott.

– Én is itt voltam a templomavatáson. Láttam mikor Haypál lelkész megkeresztelte az első babát, a pici Erzsébet Ilonát. Jól ismerem az apját, a Szántay szabót, hiszen Gröslehner Margit, a mama a barátnőm – nézett a lányra, de Vera csak üres tekintettel bámult maga elé. A néni lemondóan legyintett. Ahogy betámogatta a lányt a lakásba, a vendégszobába rögtön ágyba tette, s egy darabig nézte az idegláztól hevült lány arcát. Aztán határozott; orvos kell. A telefonhoz nyúlt, és hívta a központot.

Már Advent havában jártak, mire Vera kiheverte az idegsokk okozta lelki törést. De régi kedve nem tért vissza. Később apja elmondta, hogy mikor ő Pestre ment, Béla már rég megírta, hogy berukkolt honvédnek. Mert mit tehetett a tűzvész után, pénz és munka nélkül? A lány arra is csak közömbösen vállat vont.

Tizennégy tavaszán a két család megtartotta Vera és Bandi kézfogóját. Ha nagyritkán kettesben maradtak, mindenről beszéltek, csak éppen azt rejtegették aggódva, amire leginkább gondoltak.

De júniusban felfordult a világ. Megölték a trónörököst, s júliusban kitört a háború. A püspök úr kegyes volt, mert Bandi, mint az első önkéntes a faluból, Verával előrehozott hadiesküvőt tarthatott. Csendes volt a lagzi, s az a pár nap gyorsan eltelt, amíg elérkezett a búcsú ideje. Az állomáson vidáman integették az utolsó istenhozzádot a lelkes regruták.

Mikor megérkezett a gyászjelentés a frontról, a szolgabíró személyesen fejezte ki részvétét Verának, s azt is mondta, hogy büszkeség dagaszthatja keblét, hisz ő a falu első özvegye, akinek ura a haza oltárán áldozta fiatal életét.

Az élet aztán sem állt meg, csak az özvegy arcán szaporodtak a barázdák.

Már két karácsony is elmúlt, mikor Bakó Béla hazabicegett az állomásról. De már nem hagyta, hogy annyi megpróbáltatás után, Verával még tovább szaporítsák a magányos, meddő éveket, ezért szüret után egybekeltek. A falu jó néven vette, s nem is csodálkozott. Csak pár nappal később, azon, mikor a mise előtt meglátták Verát. Az asszony arca kisimult, s szeme szögletéből eltűntek a szarkalábak. Szinte sugárzott róla a csendes boldogság. Béla meg csak némán szorongatta szerelme kezét. Csak Vera tudta, mért csillog ura szeme; mert nem várt kincses ajándék, ha az ember szűz özvegyet kap feleségnek.