2014. október 31-én nyílt meg Verbőci Patrícia A Nő Japánban című fotókiállítása Pécsett. A tárlat január 6-ig tekinthető meg a FIKSZ (Film, Irodalom, Képzőművészet, Színjáték) összművészeti térben a Széchenyi tér 2. alatt. A kiállítást szerzőtársunk Komlós Attila, és Bittner Mónika, a FIKSZ munkatársa nyitották meg. Az alábbiakban Komlós Attila megnyitóbeszédének szerkesztett változatát közöljük.
Szeretettel köszöntöm Önöket Verbőci Patrícia A Nő Japánban című fotókiállításának megnyitóján! Patrícia az első művész, aki a FIKSZ-ben „duplázik”, hiszen a 2013-ban bemutatott kaTARzis kiállítás után most másodszor jelenik meg alkotásaival a galériában, ilyen „visszatérésre” ez a mostani az első példa.
*
A fotózás leggyakoribb, de egyúttal legnehezebb témája is maga az ember. Amilyen könnyű a körülöttünk élőkről pillanatképeket készíteni, annyira nehéz megragadni a fotón jellemüket, személyiségüket. Egy vérbeli portréfotó tartalommal tölti meg a formát, leképezi az alany belső és külső vonásait.
Kétféle portré létezik: a megrendezett és az ellesett pillanatkép. Mindkét esetben dolgozhatunk alanyunk tudomásával, vagy annak híján, lehetünk közel a témához, vagy távol tőle, fotózhatunk bensőséges kapcsolatot, vagy lehetünk csupán külső szemlélők. Egy azonban biztos: a mondanivaló hatásos kifejezéséhez tisztában kell lennünk az alapvető kompozíciós elvekkel és a fotográfiai módszerekkel.
Amikor embert fotózunk, mindig a leglényegesebb a kép szereplője. El kell döntenünk, hogy mit szeretnénk megmutatni vele kapcsolatban. Miután ezt eldöntöttük, akkor kezdhetünk el a kompozíciós elveken, technikai megoldásokon gondolkodni és kiválasztani a célnak leginkább megfelelő módszereket, eszközöket.
A jó portré egyszerre megmutatja az ábrázolt személy külső és belső tulajdonságait, egyéniségét, lényének megkülönböztető jegyeit. Nem kirakatbábut fotózunk, hanem hús-vér embert. A környezetbe helyezett portré pedig azt a közeget tárja fel, ahol az illető él és tevékenykedik: bemutatja otthonát, munkahelyét, azokat a tárgyakat, melyek körülveszik. Megmutatja az alany személyiségjegyein túl a helyszín jellegét, hangulatát is, „egy képbe sűrítve”.
Sokszor idézett mondás, „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához” (Robert Capa). A néző számára mindig kiderül, hogy a fotós lusta, vagy bátortalan volt egy kép elkészítésekor, avagy tudatosan döntött úgy, hogy távol marad a témától.
*
Ha megnézzük Patrícia képeit, láthatjuk, hogy ő egyszer sem maradt távol a témától. Éppen ellenkezőleg: kivétel nélkül tudatosan komponálta meg képeit, megmutatva az alany mellett környezetét, azt a világot, ami számára a közeget jelenti – legyen szó otthonról, utcáról, családról.
A fotós és a modellek közötti kapcsolat mondhatjuk adott volt, hiszen Patrícia többször járt Japánban, és barátként, már-már családtagként fogadták őt vendéglátói.
Ez a közvetlen kapcsolat több év alatt alakult ki. Patrícia az egyetem elvégzése után nyert egy ösztöndíjat Japánba, a japán nyelv és kultúra tanulmányozására. Eleinte „turistaként” fotózott le folyamatosan és mindent, a számára akkor még idegen és érthetetlen világból. Ezzel az érdeklődésével fokozatosan, szinte észrevétlenül engedte magát közel a környezetéhez és kezdett része lenni Japánnak és a japán embereknek.
Tíz évvel később tudott ismét ellátogatni Japánba Patrícia, ekkor már nem idegenként és nem hobbifotósként indult útnak. A következő három évben többször visszament, mindig barátokhoz, akik sok szeretettel várták. A kiállításon szereplő képeken a barátai, vagy ahogy az alkotó jobban szereti mondani, a japán családjának tagjai szerepelnek, egy-két kivételtől eltekintve.
*
A most megnyíló kiállítás címe A Nő Japánban. Valószínűleg populárisabb téma lehetne a japán kertek, a gésák, vagy éppen a szusikészítés világa. Patrícia mégis a japán nőket választotta. Hogy miért? Mert keveset tudunk a japán nőkről. S el kell mondanom, keveset tudunk Japánról. Ez a kiállítás amellett, hogy művészi értékeket jelenít meg, fejleszti ízlésünket, látásmódunkat, vizuális kultúránkat – gondolkodásra, kutakodásra késztet.
Aki Japánba turistaként utazik, például egy szervezett turistacsoport tagjaként, mit lát? Azokat a tradicionális értékeket, melyek megerősítik a Japánról bennünk kialakult kliséket: különböző vallási építményeket (buddhista és sintoista templomok), modern technikai nevezetességeket (Shinkanzen), fesztiválokat (Csersznyevirágzás), természeti látványosságokat (Fuji). Amit mi, európaiak leginkább tudunk még Japánról az a szushi, a szaké, a sógunok, Hiroshima, a különféle híradástechnikai-műszaki eszközök, melyek nagy része már nem Japánban készül… Azt, hogy milyenek a japán mindennapok, milyen társadalmi kihívásokkal kell szembenézniük az ott élőknek, vagy épp napjaink Japánjának társadalmában a nők helyzetét mi jellemzi, jóformán semmit sem tudunk. Ezért is elismerés illeti Patríciát, hogy kiállításával rávilágított erre a témára.
A japán nők egyre magasabb iskolai végzettségük ellenére 2-3 évvel munkába állásuk után férjhez mennek. Abbahagyják a munkát, mivel a cégek többsége nem kíván megbízhatatlan munkaerőt alkalmazni – előbb utóbb gyerek születik, s akkor vége a hatékony megbízható foglalkoztatásnak, hiszen gyermeknevelés lehetetlen teljes munkaidő mellett. A japán nők magas szakmai felkészültséggel, diplomával főállású háziasszonnyá válnak, nincs szabad választásuk, nem lehet más döntésük. A gyerekek oktatását az iskola után ők folytatják, ha nem akarják, hogy csemetéik ne végezhessenek főiskolát vagy egyetemet.
Kárpótlást az otthoni egyeduralom jelent, hiszen a férj, az apa ideje nagy részét a munkahelyén tölti. A nő Japánban arra kényszerül, hogy megossza saját társadalmi szerepeit a csendes, alárendelt hölgy és a saját döntéseit egyedül meghozó otthoni egyeduralkodó között. A japán feleségek és anyukák jól érzik magukat például egymás társaságában. A szomszédasszonyok sokszor barátnők is egyben, vigyáznak egymás csemetéire, együtt járnak vásárolni, sportolni, ebédelni – közben pedig recepteket cserélnek és megbeszélik a világ – őket érintő – dolgait.
Az igazság az, hogy rá is vannak szorulva egymás társaságára, mert a japán férjek – az egész napi robot után – nem éppen szórakoztató partnerek, ha pedig este vacsorázni mennek munkatársaikkal, eszükbe sem jut, hogy a feleségüket is magukkal vigyék. Ha mégis együtt vannak társaságban, tudni kell, hogy egy japán férj annál férfiasabb, minél inkább lekezeli feleségét.
Sok japán hölgy arról számol be, hogy először akkor érezte magát igazán nőnek, amikor külföldön volt. Teljesen megdöbbentette őket a férfiak udvarias viselkedése, figyelmessége. Japánban ilyet soha nem tapasztaltak. A cipekedő asszony látványa a mindennapok része, tömegközlekedési eszközön gyermekével a karján álldogáló anya – amikor a férfiak ülnek – szintúgy.
Jelenleg több százezer szingli él az országban. Ők a lázadók, akik nem kívánnak férjhez menni, mert látják ennek a csapdáit. A csendes, visszafogott, férjének és gyermekeinek élő feleségek országában ők azok, akiknek véleményük van, ráadásul azt az anyagi biztonságot, amit régebben csak egy férj tudott nyújtani, ők megteremtik maguknak.
Egyébként manapság, a gazdasági válság idején, már egy férj sem tud garantált biztonságot nyújtani, hiszen egyre többen veszítik el az állásukat. A társadalom részéről sem tapasztalható már olyan megvetés az egyedülálló életmódot folytató nőkkel kapcsolatban, mint korábban.
A szinglik közül, akik nem szüleiken „élősködnek”, hanem dolgoznak és keresnek, azok a fizetésüket csaknem teljesen magukra költik. Velük gyakran találkozhatunk a különböző bevásárlóközpontokban. Ők a legdivatosabb ruhákban, a trendi éttermekben csacsognak hasonszőrű barátnőikkel. Ők utazgatnak a világban, és egyáltalán nem foglalkoznak a férjhez menés gondolatával – ha pedig hiányozna a gyerek, hiszen mégiscsak nőkről van szó – hát vesznek egy kutyát. Az új divat szerint az ölebeket is lehet öltöztetni, dédelgetni, sőt babakocsiban tologatni mint egy gyereket, a felelősség pedig jóval kisebb.
A felkelő nap országában nem jellemző az emancipáció, a nők a munka területén is a második vonalba tartoznak. Nagy japán cégeknél fehér holló a női vezető, jellemzően inkább asszisztensi, titkárnői munkakörben dolgoznak. Az ország parlamentjének választott tagjai között elenyésző számban találunk hölgyeket. Nagyon ritka a miniszter asszony.
A japán ifjak egy szintén növekvő számú csoportja egyszerűen kivonul a világból. Általában az ilyen döntés mögött valamilyen iskolai trauma áll: az egymás megalázását megelégelő fiatalok nem találnak más kiutat, mint visszavonulni saját világukba. Ez az időszak megdöbbentő módon 5-10 évig is eltarthat egy fiatal életében. Sokan ettől olyan mértékben leépülnek, hogy soha nem tudnak már visszailleszkedni abba a társadalomba, amelyből önszántukból vonultak ki. Ezt a fajta lázadást (sem) tolerálja túlzottan a japán többség, de megoldást senki nem kínál, sokkal inkább próbálnak nem venni tudomást a dologról.
Kevés a gyerek, kevés a munkaerő, s eközben néhány millió egészséges ember nem akar dolgozni. A mai lézengők, kvázi munkanélküliek és egyéb, saját magukat marginalizáló elemek éppen hogy a szédületes tempójú japán gazdasági-technológiai robbanás áldozatai saját hazájukban. Nincs szükség az ipar nagy részében már senkire, mert az automaták kitűnően munkálkodnak. Ami a kis bizgentyűk gyártását illeti, azt az alvállalkozók, beszállítók ezrei olcsó külföldi munkaerővel gyártatják, vagy itt vagy másutt. Nem volt és nincs koncepció az értékváltásra. Értékrendválság van Japánban. A megoldások még csak meg sem fogalmazódtak. Miközben a társadalom szövete vészes gyorsasággal bomlik le.
Ez a helyzet ma Japánban, és ebben a helyzetben a nőké, ha lehet mondani, még nehezebb.
Patrícia kiállítása ezekre a jelenségekre, ezekre a ma még megoldatlan kihívásokra is ráirányítja a figyelmet, a művészet eszközeivel. Ahogy egy nyitott szemmel, nyitott szívvel megtett utazás révén rádöbbenünk arra, hogy mennyire bonyolult a világ, hogy mennyire nem szabad térben és időben örök érvényűnek venni a saját igazságainkat, úgy a mostani tárlaton is ugyanezt élhetjük át. Az esztétikai fejlődésen túl tágul a látókörünk, ráébredünk arra, hogy a világ mennyire sokszínű és mennyire összetett.
Köszönöm Patríciának, hogy elhozta képeit!
A kiállítást ezennel megnyitom.
Irodalom:
Robert Caputo: Portré és riport – Geographia Kiadó, Bp. 2003.
„Kétségtelen, hogy jobb nem nőnek lenni Japánban” – National Geographic Online
Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán – Jószöveg Műhely Kiadó 2009.
Szóljon hozzá!