A 2. másodév vizsgái, hál’ istennek, sikerültek. Jövőre végzek, utána államvizsga, és mehetek Csajágó Röcsögére oktatni. Előreláthatólag távol minden cirkusztól és írói munkától – vetettem számot józanul a helyzettel. Amit elérhettem, elértem, a többiért meg nem nagy kár, hiszen úgyis csak… délibáb volt. Szép, csábító, de semmi köze az élethez. Szegény Teofil! Vajon neki, hogy sikerült mindezt feldolgoznia magában?
Délibáb (3/3)
Szóval román–magyar szakos hallgató lettem, miközben Flóriánt… Őt bizony bekapta a kaszárnya, és azontúl már bakaruhában masírozott valamelyik laktanya udvarán. Ezért ugyan kár volt annyit álmodozni, edzeni! – sirattam el őt is, magam is. A karom eltört, mindkét bokám megrándult, fejem berepedt, ráadásul a szívem is nagyobb a normálisnál. És az eredmény? Három év unalom, utána felcserélhetem a petrozsényi füstöt, kormot sárra, porra egy isten háta mögötti községben – átkoztam a sorsomat, mire az hirtelen megkönyörült szegény peches fejemnek, amennyiben újra mellém sodorta Flóriánt.
Fura, nem? Mikor minden ajtó bezárult, egy, a legutolsó nyomban ki is nyílt előttünk. Ja, de mégis mi történt? Hát csak annyi, hogy Flóriánt is egy vásárhelyi kaszárnyába helyezték, egyszóval ugyanabba a városba, ahol én is tanultam. Szép, de mit változtatott ez a dolgokon, hiszen egy frissen besorolt bakának sem ideje, sem energiája nincs edzeni. Azonkívül egy kaszárnya viszonylag zárt terület, ahonnan csupán rövid időre, és akkor is csak engedéllyel lehet kijutni. Stimmel, csakhogy Flóriánt négy hónap alaki kiképzés után kinevezték lőtéri karbantartónak, melynek területét aztán el sem hagyhatta. Itt lakott egymagában viszonylag szabadon. Egyetlen lakótársa egy kedves süni volt, melyet nagy odaadással etetett. Semmi vész, nekem így is megfelelt, ugyanis ott már ő volt a nagyfőnök, és akkor engedett be, amikor csak akarta.
Telt-múlt az idő, s miközben naponta fellapoztuk a Bukaresti Tájékoztatót, hátha megjelenik már az az átkozott hír a vizsgáról, szorgalmasan edzettünk a fáktól körülvett gyepes lőtéren. Megtudtál valamit? – kérdezgettük egymást csaknem naponta, később hetente, amíg az utolsó ajtót is bevágta orrunk előtt az úristen. Ezt úgy kell érteni, hogy Flóriánt másik városba, méghozzá egy bukaresti kaszárnyába helyezték.
– A sors iróniája – búcsúztam el tőle könnyeimet nyeldesve. – Bukarestbe vágytál, hát ott leszel. Viszont mi haszna, ha pont ezért válunk el egymástól?
Folytattam hát az edzést egyedül. Így repült el közel három esztendő. Közben Flórián is leszerelt, és nekiadta fejét a tanulásnak: bányászmérnök szeretett volna lenni. Nem sokkal ezután a következő levlapot kaptam a Zsil-völgyi kisvárosból. Magyarra fordítva így hangzik:
Egy fantomot kergettünk, ideje felébredni, barátom. Ami engem illett, én felébredtem, és teszek a cirkuszra. Melegen ajánlom, kövesd te is a példámat.
Flórián
Nem hallgattam rá, tovább edzettem, elvégre a számok zöme úgyis az én produkciómon alapult. És igazam volt, mert az utolsó felvonás még csak ezután következett.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!