Földes út
Valami nem stimmel. Egyelőre nem tudom mi, de érzem. A két idősebb korú hölgy megbeszéli egymással a mindennapok kínját-baját. Eléggé sűrűn állunk egymás mellett, így akarva-akaratlanul szinte mindennek fül és szemtanúi vagyunk. Aztán rátérnek a vele kapcsolatos eseményekre.
– Tudod, az este olyan jót szórakoztunk az Ádikával. Végignéztünk jó pár filmet, mesefilmeket. Nagyon élvezte. Nagyon szereti nézni. Ő? Egyébként jól van. Minden rendben. A tanárai is meg vannak elégedve vele.
A motor monoton hangja elálmosítóan hat mindenkire. Így, korahajnalban mindenkit visszahúzna az ágy. A társalgás tovább folyik. A mellettem álló hölgy, egyike a társalgóknak, most az ablaknál ülő fiatalemberhez fordul.
– Mondd csak Ádi, mit rajzoltál arra a lapra?
A basseball sapkás jóképű 16 év körüli fiatalember valamit motyog az orra alatt. Második rákérdezésre hangosabban ismétli meg: földes út. Ekkor jövök rá mi volt az a furcsa érzés, amit eddig nem tudtam megmagyarázni. A fiatalember kezében egy kisiskolás gyermek rajza volt, amire láthatóan kínosan vigyázott. Titokban felteszem a nyakamban lógó szemüvegemet, és csak úgy, „véletlenül” rátekintek a téglalap alakú sárgás-barnás alkotásra, amiben kisebb-nagyobb sötétebb árnyalatú szabályos foltok voltak. A „kép címe” pedig tényleg feléje volt írva. Tekintetem feljebb vándorol és megakad a kitűzőjében. „Autizmussal élek…” Elkaptam a tekintetem.
Szóljon hozzá!