A Mikulás csizmája

 

Tél volt. A verebek fázósan borzolták föl a tollukat, és a kert fái közt csivitelve lesték, mikor szór nagyanyám kukoricát a tyúkoknak. Nagyapám bekecsbe, prémes sapkába öltözött, s az eget leste, jönnek-e a hófelhők. Anyám meg lefekvéskor arról mesélt, hogy hamarosan jön a Mikulás, és valami szép ajándékot tesz az ablakba kirakott cipőmbe.

Igen ám, de nem ilyen egyszerű a dolog. Mert az a bizonyos Mikulás csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot. No, meg az se mindegy, milyen cipőt teszünk az ablakba. Szépen ki kell pucolni. Úgy ragyogjon, mint a Nap, mert különben ajándék helyett lócitrom lesz a rendetlen gyerek jutalma.

De honnét tudja az a nagyszakállú, hogy én szófogadó voltam, és ezért milyen ajándékot szeretnék kapni? Írtam hát neki egy levelet. Megírtam benne mindent. Még azt is, hogy a minap segítettem forgácsot bevinni a műhelyből a tűzgyújtáshoz. Viszont szeretném, ha a hintalovon, amelyet hoz, nyereg is lenne, hogy lovagolhassak rajta. Meg azt is szeretném, ha végre be is jönne hozzám, nem úgy, mint eddig. Fölolvastam anyámnak a levelet, aztán beletettük egy borítékba, és elvitte a postára.

Nemsokára meg is jött a válasz. Anyám olvasta föl, mert írni már tudtam a magam módján, de a felnőttek levelét még nem tudtam elolvasni. Szóval azt írta a Mikulás, hogy még aznap este meglátogat, és személyesen hozza el az ajándékomat.

Úgy is volt. Alighogy megvacsoráztunk, kopogtak az ajtón.

– No, menj fiam, nyiss ajtót – mondta apám –, alighanem hozzád jött a vendég!

Megszeppentem, és inkább nagyanyám ölébe bújtam, hiszen még soha se láttam igazi Mikulást. Hiába bátorítottak, én biz’ nem mozdultam. Apámnak kellett beengednie. Be is jött. Nagy, fehér kucsma volt a fején, a vállán meg földig érő, hosszú szőrű suba, mint a juhászokon. A hátán egy szüretelő puttony. Volt abban alma, dió, csokoládé, szaloncukor, meg egy hatalmas virgács. Pont úgy nézett ki, mint a vesszősöprű, amelyikkel nagyanyám az udvart szokta söpörni. A kezében meg ott volt a vadonatúj hintaló, a hátán nyereggel.

– Azt írtad, hogy személyesen jöjjek el hozzád, mert nagyon szófogadó gyerek vagy – mondta mély, rekedtes hangon. – Eljöttem, de csak akkor adom oda az ajándékokat, ha énekelsz nekem valami nagyon szépet.

Rég megbántam én már az egészet, mert féltem ettől a behemót, kenderszakállú, pápaszemes Mikulástól. De mit tehettem volna? Ha nem énekelek neki, még képes visszavinni a hintalovamat… Elénekeltem neki a Mikulás-dalt, aztán ráadásnak még a karácsonyit is. Úgy megörült neki, hogy a végén megcsókolt, és még táncolt is egyet velem. Aztán azt mondta, hogy rendes gyerek vagyok, megérdemlem az ajándékokat, de ígérjem meg, hogy többé nem verem meg bottal a nagy fehér kakast.

Csodálkoztam rajta, honnét tudja, hogy meg szoktam verni a kakast, de hát a Mikulás mindent tud… Megígértem. Erre ő letette az ajándékokat. Míg a puttonyból kiszedte a gyümölcsöt, meg az édességet, a subája alól kivillant a csizmája. Az egyiken egy nagy folt volt. Észrevette, hogy nézem, elnevette magát, és azt mondta, hogy rosszul varrta meg az erdei suszter.

Telt-múlt az idő. Egyik nap a szomszédban játszottunk a barátaimmal. Látom ám, hogy a szomszéd bácsi csizmáján éppen olyan folt van, mint a Mikulásén. Nem szóltam róla senkinek, de egész nap a fejemben motoszkált a dolog. Este aztán megkérdeztem apámtól:

– Ugye a szomszéd Jani bácsi nagyon szófogadó, és rendes ember?

– Szófogadó? – álmélkodott apám.

– Az hát – bizonygattam. – Különben a Mikulás bácsi miért adta volna neki a csizmáját?