A pécsi ciszter gimnáziumtól Rhinebeck (USA) -ig
Vass Vilmos egykori ciszter diák életútja
7. fejezet
A pécsi forradalom legendái…
In memoriam Málics Ottó
56-os zászló
Idős, ráérős nyugdíjasként szívesen porolom le az elmúlt eseményekről a feledés mindent elfedő porszemeit.
Így került érdeklődésem előterébe az egykori 1956-os pécsi szabadsághős, Málics Ottó árnyképe. 1956. november 14-én egy kétségbeesett fegyveres akció során, amikor a pécsváradi (Szentháromság tér) rendőrségről próbáltak fegyvereket szerezni, súlyos, halálos fejlövést kapott.
Azután egy kis személyes emlék is idekívánkozott.
1956. őszén egy akkoriban ugyancsak csendes kis településnek számító, Zengőaljai faluban, Hosszúhetényben éltem.
Iskolába, a Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, naponta az ún. „diákbusszal” jártam. A forradalmi napokban azután ez a járat is megszűnt. Az egyetlen változatosságot a rádión keresztül hallgatott Amerika Hangja és a Szabad Európa hergelő hírei jelentették.
Néha elkerülhetetlen volt, hogy ügyet intézni a járási székhelyre, Pécsváradra sétáljunk át. A kitaposott földút a Zengő alján kacskaringózott végig. Közvetlen Pécsvárad előtt kis csalitos erdőcske következett.
1956. november 14-én szintén Pécsváradra igyekeztem az „apostolok lován”. Úgy dél körül járt az idő. Egyszer csak fegyveres embercsoport közepén találtam magamat. Ócska flintákkal és gránátokkal voltak bőségesen ellátva. Arcukat többnapos szakáll és borosta fedte. Mogorván szemléltek, de miután látták, hogy én csak egy afféle gyerkőc vagyok, tovább engedtek.
Csak később, sok-sok év multával döbbentem rá, hogy a „Mecseki Láthatatlanok” egy csoportjával találkoztam. Feltevés szerint köztük volt a pécsváradi rendőrség elleni, éppen ebben az időpontban akcióra készülő Málics Ottó is…
A pécsváradi harcról és Málics Ottó tragikus haláláról érdekes kiegészítő irodalmi forrásra is sikerült rátalálnom:
Málics Ottó sírja a pécsbányatelepi temetőben
„1956. november 14-én délután négy órakor indította el a támadást a mecsekiek fő erejét képező 10-12 fővel rendelkező „Ottó szakasz”, Málics Ottó vezetésével – és Horváth Géza részvételével – a pécsváradi rendőrségi épület ellen, míg a Seregély Ferenc (a „Tigris”) vezette kisebb csapat a nyugati völgyhídnál, a Kubicza János, illetve Csontos Gábor rajparancsnok vezette kisebb csapat pedig a keleti völgyhídnál biztosította a pécsváradi akciót. A Seregély-csoport 16 óra 5 perckor tűzharcba bocsátkozott egy katonai gépjárművel, melyet meghátrálásra kényszerített. A Csontos-csapat egy Pécsvárad felé haladó tehergépkocsira lőtt, amelyen utazó civilek megsebesültek. A pécsváradi főtérre pontosan négy órakor egy lőgyakorlatról érkező rendőrségi gépkocsi érkezett, platóján fegyveres rendőrökkel. A Mecsek felől egy szűk közön érkező forradalmárok a községháza előtti fák, valamint a Szentháromság szobor mögül egy golyószóróval tűz alá vették a rendőrautót. Tűzharc alakult ki a rendőrök és a forradalmárok között, melynek során mindkét részről voltak halottak és sebesülések. Málics Ottó fejsérülést szenvedett, egy rendőr meghalt, négy másik személy megsebesült. A rendőrségi gépkocsit a mecsekiek elfoglalták, és Nagy József gépkocsivezető a sebesült Málics Ottóval a Pécsi, majd a Vár utca felé hajtva elmenekült. Horváth Géza Kisújbányán megpróbálta ellátni a sebesült Málics sebét, sikertelenül. Málics Ottót mecseki harcostársai előbb Komlóra, majd Pécsre szállították. Komlón az ügyeletes orvos nem fogadta be őt a kórházba (arra hivatkozva, hogy nem bányasérülést kellene ellátnia), Pécsre pedig nem érkezett meg, mert útközben meghalt. Málics Ottót Pécsbányatelepen temették el, nagy tömeg részvételével tartott szertartáson.” (Pécsvárad – monográfia – 2001. Szerkesztette Füzes Miklós. Az 1956-os cikk írója Rozs András 490. p.)
Elhatároztam, hogy Mindenszentek ünnepén, tiszteletteljes kegyeletből felkeresem Málics Ottó sírját a pécsbányatelepi temetőben.
A temetőn belül nem tudtam pontosan, hogy hol keressem a sírt. Volt egy olyan elképzelésem, hogy majd csak ráismerek, arról a rengeteg koszorúról, amelyet a hálás utókor helyezett el, a közelmúlt nemzeti ünnepe alkalmából a hős sírján. Mint annyiszor az életben, most is súlyosan tévedtem. A koszorúk nem vezettek nyomra. A temetőben nagyon sok látogató sétálgatott. Öregek, középkorúak, fiatalok. Tőlük próbáltam a sírra vonatkozó információkat beszerezni. A megkérdezett 20-30 emberből senki sem hallott Málics Ottóról, a sírjáról azután végképpen nem akartak tudni. Végül egy igen idős bácsika útmutatása után ráleltem.
Ne legyek azért igazságtalan, koszorúzni a sírt még novemberben, a temetés napján is lehetne. Ha tudomást szerzek erről a számomra oly fontos eseményről, feltétlenül ott leszek.
Egyéb irodalom híján, annyi idő multával, az egykori jóbarát, Vass Vilmos rövid feljegyzéséből idézek néhány rövid gondolatot Málics Ottóról.
„Élesen szovjet- és kommunista ellenes volt, elutasította a diktatúrát, a parlamenti többpártrendszer hívének mutatkozott. Tudatosan magyarnak vallotta magát, de a mellveregető nacionalizmustól idegenkedett. Magyarországot kissé idealizáltan, de erős ragaszkodással szerette. Nála – és ebben hasonlítottunk – a magyarsághoz való tartozás nem származás, hanem elsősorban érzelem kérdése volt. Ebben az országban születtünk, az elődeink több nemzedékre visszamenően itt éltek, itt nevelkedtünk, úgy éreztük, hogy magától értetetődően ide tartozunk. Ottó magyarságát sosem kérdőjelezték meg, előítéletekkel nem kellett szembenéznie.
Ami külsejét illeti kb. 1 méter 85 centiméter magas lehetett, a bányamunkától izmos, vállas, jó tartású. Fekete haja, feltűnően fehér bőre volt, mélytüzű fekete szeme. Amikor indulatba jött a szemei szinte izzottak. Érces bariton hangja volt.
Pécsvárad, Szentháromság tér
Teljesen hiányzott belőle a rabok egy részének visszafogott, óvatosan tartózkodó magatartása. Viselkedése, járása, mozdulatai természetesek voltak, de nem kihívóak. A börtön nem törte meg. Nyílt, egyenes, szókimondó volt, elég gyorsan indulatba jött, nem alázkodott meg soha a fegyőrök előtt, de nem is provokálta őket. Volt benne valamiféle nyugodt dac, elég sokszor volt a fogdán. Forrószívű volt, egyúttal forrófejű is. Sokszor kellett csillapítanom Várpalotán és néha későbbi munkahelyünkön Pécsbányán is. De nem volt szertelen, meggondolatlan. Könnyen megharagudott, de haragot nem tartott, gyorsan megbékült. Egyenes volt, bármiféle fondorlat, kétszínűség távol állt tőle, megbízható volt, a szavára mindig adni lehetett. Az érvek előtt meghajolt nem ragaszkodott makacsul a véleményéhez, ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza.
Nagyon bátor volt, nem ismerte a félelmet, a veszélyre nem félelemmel reagált. Nekem úgy tűnt, meg sem fordult a fejében, hogy féltenie kellene magát. Ottónak láthatóan nem volt ilyen problémája. Többször gondoltam, hogy azt hiszi, nem érheti baj.
Úgy emlékszem, hogy nem volt elmélyülten vallásos, de viselkedésén meglátszott, hogy jezsuiták nevelték. Asszonyokkal, lányokkal figyelmes, udvarias volt, sohasem hallottam tőle léha, kétértelmű megjegyzést, a rabság körülményei által kiváltott durva, trágár beszédet.” (Málics Ottó, a „Mecseki Láthatatlanok” 1956-os pécsi halottja – megjelent Ciszterci Rend Nagy Lakos Gimnázium „Fekete – Fehér” folyóiratának, 2002. év Venisancte számában. 4 p.)
Majd így folytatja Vass Vilmos Málics Ottóval kapcsolatos emlékeit:
„Most, hogy írom ezeket a visszaemlékezéseket, csaknem félévszázaddal később, megöregedve, sok ezer kilométerre a szülővárosomtól, újra látom Ottót különféle helyeken és helyzetekben. Várpalotán csíkos rabruhában, Pécsbányán, az István aknán szürke, szénporos bányászöltözetben, fejvédő kobakban, kezében bányászlámpával, pirospozsgás arccal. És kék volt a szeme, nem fekete, világosan emlékszem, kék volt a szeme.
Málics Ottó emléktábla a Mecseken
Ottó természetes volt, eléggé magányos természetű, de nem zárkózott. Nem tudok arról, hogy közeli barátai lettek volna. Mi ketten jó barátok voltunk, de talán csak két éve ismertük egymást. Ahhoz, hogy igazán elmélyült legyen a kapcsolatunk, több időre lett volna szükség. De azért mégis jóval több volt, mint egy átlagos barátság, mert a rabság, a közös megpróbáltatások következtében tényleg közel kerültünk egymáshoz. Ottót könnyen elfogta a lelkesedés, és nem igen hajlott a józan mérlegelésre. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy Ottó a szívével gondolkodott elsősorban. A személye rokonszenves volt, mert nem volt számító, nem ravaszkodott, nem alakoskodott. Volt tartása, egyenes volt, a véleményét nem titkolta. Nem volt szerény, de a fölényeskedés távol állt tőle. Nem volt diplomatikus természet, taktikai érzéke sem volt sok. Inkább ösztönös, mint tudatos forradalmár volt. A politika, a világnézet elméleti kérdései, aprólékos részletei nem foglalkoztatták.
Az események árnyaltabb összefüggéseit, a részletek okozati egymásba kapcsolódást olykor nem látta, de néha nagyon ráérzett a dolgokra. Nem volt benne a közszereplőket gyakran jellemző küldetéstudat vagy szereplési vágy, talán még tudat alatt sem. Nem vágyott politikai karrierre, a hatalom nem vonzotta, nem érdekelte. Kezdettől végig önzetlenül szolgálta a forradalmat.” (Málics Ottó, a „Mecseki Láthatatlanok” 1956-os pécsi halottja – megjelent Ciszterci Rend Nagy Lakos Gimnázium „Fekete – Fehér” folyóiratának, 2002. év Venisancte számában. 7 p.)
Szívesen közöltem volna Málics Ottóról fényképet is, de ilyent sajnos nem tudtam szerezni.
Hozzászólások