Ő csak szaladt. Végig a békéscsabai vonaton. A két testes román titkosrendőr meg utána. Aztán megállt. Megkérdezte, mit akarnak tőle?
Rendszerváltás előtt. Budapest. Nyugati pályaudvar. Szöktünk. Azaz csak ő szökött, a leendő feleségem. Én már előtte érkeztem. Pár hónappal.
Vártuk előző este is. Nem jött. A hajnali vonattal érkezett.
– Öcsi! Nem szállsz fel a vonatra. Tudom, forrófejű vagy. Megértetted?
– Persze. Meg.
Aztán befutott a vonat. Ő kilépett a peronra.
– Nálad vannak az iratok?
– Igen.
– Akkor induljunk.
– Nem. Fenn van két csomagom. Minden ruhám benne van.
– Nem baj.
– Lehozom.
És közben lehullott egy kólás üveg. Nagyot szólt. Mindenki felébredt.
Aztán csak futottunk. Át a síneken. Csomagokkal a kezünkben. Pali bácsi meg a békéscsabai vonaton. Végig. Addig mi eltűntünk az aluljáróban. Metróra szálltunk. Megérkeztünk. Otthonról, haza.
És csak ma, 26 év után döbbentem rá. Az akkori Pali bácsi pontosan annyi idős volt, mint én ma.
Temetünk. Egy emlékkel leszünk gazdagabbak, és egy igaz emberrel szegényebbek. Isten Veled Pali bácsi!
Szóljon hozzá!