Két hónap múlva búcsúztam, és siettem vissza Váradra új munkahelyet keresni.
– Csakhogy megjöttél! – idegeskedett Mária. – Megfeledkeztél a kérvényről? Ha nem adjuk be idejében, be sem veszik, apukám.
Beadtuk, vártunk, izgultunk, de csak ugyanoda küldtek vissza, ahonnan megszöktünk.
– Hogy az Isten rogyassza rájuk a mennyboltot! – káromkodott jövendőbeli apósom hosszú majomkarjaival hadonászva. – Majd megmutatom én ezeknek, kivel csesszenek ki!
– Ne mutass te meg semmit, jó? – hűtötte le göndör hajú, bogárszemű felesége.
Az öreg ügyet se vetve rá rohant ki a lakásból, s csupán estefelé támolygott haza… tökrészegen. Mint mindig, amint kitette a lábát az üzemből, ahol gépszerelőként dolgozott.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem Maját tétován? – Spurizzunk vissza Szilágy megyébe?
– Miért, van más választásunk?
Hű, de nagy szemeket meresztett Căplescu, amikor hirtelen betoppantam a tanáriba.
– Hát visszajött?! Ahogy innen dobbantott, sosem hittem, hogy találkozunk még valaha.
– Én sem.
– Még ilyet! Láthatnám a kinevezési okiratot?
– Parancsoljon!
– Köszönöm. Minden rendben van – tette el gondosan a Bihar megyei tanfelügyelőség leve-lét. – Esetleg meg is gondolta magát a kolléga? – halkította le a hangját, hogy csak én halljam. – Ugye, érti mire céloztam?
– Értem. Nem gondoltam meg magam, úgyhogy, ne is említse többé, ha kérhetném. A mérnök úr még itt, Dohon dolgozik?
– Még.
Meglátogattam. Összeölelkeztünk, berúgtunk, és kezdődött a dohi élet elölről azzal a különbséggel, hogy egyre többször ugrottam be hozzá egy korty cujkára.
– Ebből baj lesz, professzor – csóválgatta fejét Leitanné. – Maga sosem ivott, nem bírja. Még a végén bele is betegszik itt nekünk.
1967 év végén leváltották Chivu Stoicat, Nicolae Ceauşescu lett a Román Államtanács elnöke. Végre valami változás! Úgy ránézésre elég szimpatikus a kis suszter. Mosolygós arc, felfelé fésült, hullámos haj, duzzadt alsó ajak. Amúgy nem sokat tudok róla. Azt mondják, szuverenitásra törekvő, rugalmas politikus. Majd elválik, elvtársak, elválik.
Egyik éjjel apámmal álmodtam. Ott feküdt kiterítve a ravatalon a kajántói paplakban.
– Édesapám!
– Tessék, kicsim, mi a baj? – ült fel a ravatalon.
– Jé, te élsz! – csodálkoztam, és érdekes módon egyáltalán nem féltem. – Eddig azt hittem, meghaltál.
– Ki? Én? Miket nem beszélsz! Épp csak hogy elszundítottam. Szivar! – füttyentett a kutyának. – Gyere ide a gazdihoz!
– Hiányoztál.
– Köszönöm – mosolygott rám hálásan. – Látom, szép deltás fiú lett belőled. Egyébként mi újság? Mondd meg édesanyádnak, hogy készüljön, és te is, mert nemsokára mennetek kell.
– Hova? Miért? – szólalt meg mögöttem váratlanul a nagyanyám, mire apám akkorát kiáltott, hogy belerezegtek az ablakok, aztán elkezdett nőni, növekedni.
Először a haja, karja, majd a lába is olyan gyorsan, félelmetesen, hogy végül én is megijedtem.
– Édesapám haragszol?
Hirtelen megdördült az ég, és felébredtem. Valóban dörgött, villámlott. Édes jó istenem csak nem a másvilágra hívott bennünket! – ráztam meg a fejem riadtan. Mert mi mást jelent az, hogy mennetek kell – értelmezgettem zavartan a jelenést. Egyáltalán lehet-e hinni az álmokban? Elballagtam a suliba, lezártam a naplót, részt vettem az osztályozó konferencián, majd elbúcsúztam a tanári kartól.
– Kellemes vakációt! Viszontlátásra szeptemberben!
Căplescu és egy helyi tanító kivételével egyiket sem láttam többé viszont. Ilyen az élet. Először égre-földre esküdöztünk, hogy inkább munka nélkül maradunk, minthogy újra visszajöjjünk ebbe a pokolba. Mégis visszajöttünk. És megint csak meggondoltuk magunkat.
– Oké! Akkor pakoljunk!
Meleg, csatakos reggel volt. Maja kezében két bőrönd, az enyémben szintén, csak jóval nagyobbak, a nyakamban szatyor, hátamon két paplan párnákkal, melyek egy részét Dohról, két erdőn és hegyen át kellett áthurcolnom.
– Attrakcióóó!
Elindultunk. Jókora út állt előttünk: Zálnokról Nagyderzsidára kellett eljutnunk, ugyanis ott volt a legközelebbi autóbuszmegálló. Normális körülmények között mindenütt elszállítottak volna, mondjuk, egy bricskával. De hol voltak Zálnokon és Dohon normális körülmények! Megint megdördült az ég, akárcsak álmomban.
– Mi lesz, ha esni fog? – aggodalmaskodott Maja. – Az egész ágyneműnk elázik.
Megszaporítottam a lépteim. Úgy három kilométernyire azonban elfogott a fáradtság. Nehéz volt a teher, nem ártott volna pihenni, de a készülődő eső miatt tovább támolyogtam. Mert már támolyogtam, egyszer szinte el is estem volna, ha bizonyára komikusnak tűnő mozdulatok és grimaszok árán valahogy vissza nem nyerem az egyensúlyom. Majára sandítottam, vajon mosolyog-e? Nem mosolygott. Ellenkezőleg! Úgy nézett rám, mint a hívő zsidók nézhettek Jézusra, amikor a Golgotán cipelte a keresztet.
A nyár nagy részét már édesanyám kedvéért is Petrozsényban töltöttem. Egyik délelőtt Flóriántól jövet najma a következő szavakkal fogadott:
– Szaladj gyorsan a tiszteletes úrért, mert haldoklik az anyád!
Hamuszürke arccal perdültem ki a Calea Romană utcai házunkból. Tudtam, hogy édesanyám nagy beteg, várható is volt a halála, de nem így, egyik napról a másikra. Najma szavai annyira megráztak, hogy a pap helyett Flóriánnak telefonáltam, akivel aztán bemenekültem a kocsmába. Azt hittem, megnyugszom, ha eliszom az eszemet. Hát nem tudtam elinni. Mikor meg arra került a sor, hogy a tiszteletes úrral együtt visszamenjek anyámhoz, már nem találtuk életben.
Szóval így értette édesapám, hogy mennünk kell. El is mentünk mindketten: én Petrozsényba, onnan Váradra, anyám pedig valahova a mennyek birodalmába.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!