Ültél már valaha Manhattan 5. sugárútjának egy előkelő lakásában? Nézted vágyódva, magányosan és fásultan az utcai forgatagot? Nem? No, akkor figyelj!
Itt vagyok egy luxusbörtönben. Margit néni, akire szeretettel vigyázok, mindössze kilencvenöt éves. Kulturált, szép és okos asszony még ma is. De nem szereti, ha elmászkálok. Napi félórát ad a bevásárlásra, hiszen minden bolt karnyújtásnyira van. Annyi öröm azonban származik belőle, hogy csak erre a kis időre szűkül rettegésem. Nem szeretnék rendőrbe botlani, hiszen illegálisan vagyok itt ötödik éve. De kevés a nyugdíjam, s gyűjteni akarok egy felhőtlen öregségre. S Margit néni családja hálásan fizet, hiszen a méregdrága idősotthon elől menekítik mellém.
Napirendem nagyon egyszerű. Felkeltem a nénit, odakészítem gyógyszereit, reggelijét, ebédjét, vacsoráját, s amikor nem alszik, beszélgetek vele. Szüntelenül mesél életéről, ami tele volt boldogsággal, sikerrel. Imádott férje húsz év óta halott, szűnni nem akarón gyászolja. Azért annyira nem, hogy ne tudjon szívből nevetni minden apróságon. Ha fia vagy lánya látogatóba jön, kivirul, és még nagyobbakat kacag. Pedig nem így kezdődött a története. Ezerkilencszázharminckilencben fiatal lányként egyedül hajózott ide a holokauszt elől, mert szülei nem akarták elhinni, mi következik. Ott állt egyedül a parton egyetlen kis bőröndjével, s egy darabig nem tudta, merre induljon. De egyszer megállt mellette egy fiatalember, s megkérdezte, segíthet-e. Csak bólintott, s a sudár, szép férfi elvitte szülei házába, s így mutatta be: „Ő lesz a feleségem.”
Margit néni összerezzent, megnézte magának jól a meleg barna szempárt, s ismét bólintott. Ettől kezdve minden rendben volt. Beállt a szülők cégébe dolgozni, okosan, ügyesen, gyorsan. Meg is becsülték érte. Mire jöttek a gyerekek, meggazdagodtak ők is. Margit néni anya lett, csak anya. Olyan sima lett az élete, mint a csendes vizű tenger. Miért ne kacaghatna hát? Egyszóval jó Margit néni közelében lenni. Csak lenne több teendőm! Elég, ha hetente egyszer főzök, azt beosztom mind a hét napra. Elég, ha kéthetente takarítok, mit piszkol ugyan két rendet szerető nő? Naponta tehát több órám van tétlenkedésre, olvasásra, vágyódó utcára nézésre. Arcom már hozzánőtt az ötödik sugárúthoz.
De ha este lefekszem, mert már mindkét fiamnak megírtam soros e-mailemet, már elolvastam az újságot, harmadszor is belenéztem a hozott néhány regénybe, akkor elfog a leküzdhetetlen magány. Jó néhány éve vagyok én is özvegy, nincs saját életem, csak emlékeim. De az emlékek is kopnak, üresednek. Egy idő után úgy érzem, ebbe bele fogok bolondulni.
S akkor egy este kattintgatok, csak úgy, céltalanul a számítógépen. Mit látok? Valami különleges társkereső tűnik elém, ahol a megismerkedő párok leveleznek egymással, és telefonon veszik fel a kapcsolatot. Elhessegetem az ötletet, de másnap este újra odavisz az ujjam. Ülök a gép előtt, és agyam lázasan jár. Alakítja a történetemet. Nem nevettethetem ki magamat, régen nagymama vagyok, mit akarhatok saját nevemben? Tehát alakváltás kell. De ki legyek? S akkor rátéved a szemem a Nobel-díjas író könyvére, amelynek címlapján egy modellszépségű arab lány portréja látható. Ez a fajta férfi nem olvas, biztosra mehetek! Ez az! Leila, az arab szépség. S egy pillanat múlva Leila ujjai kopognak a gépen, bejelentkezik, ismerkedne, szerelmeskedne.
Olyan izgatottan fekszem le, hogy alig tudom összezárni a szemem. Megvan a cél, a tevékenység! Másnap reszketve várom a választ. Mit választ! Válaszokat, ajánlkozásokat! Kapom őket garmadával. Csak kényeskedve választani kell közülük. Választok is. Washingtonban élő ötvenes román, boldog családapa. Leila már válaszol is neki, telefonszámot cserélnek, csicseregnek másnap a kagylóba. A férfi hangja mély és selymes, ingerlő. Más nem számít, itt a hang a lényeg. Az enyém is tetszik neki. Három tapogatózó csevegés után Dan rátér a lényegre: „Most megfogom a kezed, arcodra borulok, csókollak. Érzed? Most megfogom a melled, simítom a hasadat, s húzom le a bugyidat…”
Leila mélyre szívja a levegőt, hosszú-hosszú idő után először érzi magát nőnek. Egyelőre csak keresgéli a szavakat: „Én is megcsókolom a füled tövét… megsimogatom a mellkasod, és, és…”
Dan biztatja, mondjad nyugodtan, hallgatlak! De Leila hallgat, nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. Dan rájön erre, s magyaráz: „Figyelj, amit mondok, csináld magadon! Én is azt teszem.” Leila keze bizonytalanul elindul…
Harmadik alkalommal már sikerül! Öreg teste megifjodik, s mire a beszélgetés végére érnek, kimerült boldogsággal, tökéletesen kielégülve terül el ágyán. A lakás távoli végében Margit néni a férjével álmodik. Ő is boldog.
Úgy belejövök a Leilaságba, hogy New York kivirul, börtönöm virtuális kapui kitágulnak, s nem egyszer már én kezdeményezem a találkozást Dannal. Ő figyelmes, mindig kész van. Egyszer éppen úton van a kocsijában, ahogy hívom. El akarok búcsúzni, de ő izgatottan hadarja: „Várj,várj, parkolok, itt egy McDonalds, rohanok a vécéjébe.” Várok türelmetlenül, melegedő kézzel. S akkor újra játszunk. Szerelmet, kéjt, boldogságot.
Egyszer azonban váratlan kéréssel áll elő az én Danom: „Figyelj, gyere már el hozzám, Washingtonba, legalább egyszer hadd lássam gyönyörű arcodat!” Meghűl bennem a vér. Arcomat? Megmutatni?… Azonnal cselekszem. A következő e-mailemben beszámolok róla, hogy váratlanul megismerkedtem egy nagyszerű zsidó fiúval. Hamar kiderül, hogy feleségül akar venni. Dan vigasztalhatatlan. De én szerzek igazi zsidó esküvős fotókat és elküldöm. Csak arra kell vigyáznom, hogy a képek távoli felvételek legyenek, az arcokat ne lehessen kivenni. Mindez gyerekjáték. Viszont vége a játszmának!
De huncutkodik bennem az ördög, ellenőrizni szeretném, Dan hogyan lép tovább. Ezúttal Szonya leszek, orosz egyetemista. Bűvölő levelet küldök az éterbe. Dan bekapja a horgot. Szonya rákérdez, volt-e már telefonos kapcsolata. Dan bevallja, igen, Leilával, de sajnos férjhez ment.
Itt tartunk, amikor barátnőm telefonál Washingtonból, hogy itt van a lányánál, ha akarom, meglátogat. Persze, hogy akarom! Pillanatok alatt megszervezzük! Margit nénit egy hétvégére elviszik a gyerekei, de megengedik, hogy barátnőm itt aludjon. Telefonon csak annyit árulok el neki, hogy tündérmesém várja. Olyan izgatott, amikor leszáll a buszról, hogy azonnal hallani akarja. De én hallgatok, amíg haza nem érünk. Kiderül, hogy ő idős úrra gondol, aki feleségül akar venni az utolsó évek boldogságára. Mit idős úr! Kirobban belőlem a történet. Csak ül és hallgat, nem hisz a fülének. Micsoda ókonzervatív!
Csak annyit nyög ki a végén: „Akkor most mi van?”
Keresem a következőt!
Hozzászólások