1266. Somogyhegyvár. Megtörtént állatper – csak a neveket változtattam
A disznó egykedvűen ült a saroglyán. Ő befejezte a világgal. Sose látja viszont göndörszőrű szerelmét, aki olyan szép süldő volt, amit disznószem még nem látott a somogyi csordákban. Mikor tavasszal, a bimbózó szerelmük virággá érett, követni akarták a természet szavát; na, akkor tört gerincbe a kani élete.
A poroszlók közben csak tették a dolgukat. A lábait egyenként a rácshoz kötötték, mielőtt kiszánkáztatták volna a várból a piactérre. A tömlöcben, ahol a rabság keserű moslékján tengődött, jókor kakaskelés idején levették a csülkeiről a húszfontos golyóbist.
A templom előtt alig világosodott, de már zsibongott az összegyűlt népség, katonaság az ingyen látványosságra. Néhány anya magasra emelte a kisbabáját; jól nézzék meg a vérpadot, hová jut az, aki rosszalkodik, s nem fogad szót a szüleinek. A várandósok még vártak evvel. Az izgatott gyerekek meg a hóhért lesték a vesztőhelyen, ahol a mester éppen a bajszát törölte a kupa bor után. A betanított pribékjeit csak aztán engedte ki a ketrecből. A páter sajnálta a négylábú Kese Küsh-Lakhyt – a periraton s a tárgyaláson az állat a gazdája nevén szerepel –, s kíváncsi volt, mi vitte a bűnre? Megnyugtatta, ha szánja, ami történt, majd megtisztult lélekkel röföghet át a mennyei makkosban.
A rémülettől holtvált sertés, nem is hallotta a lelkész szavát, mert bambára dermesztette a hóhér látványa. Ahelyett, hogy mondja az előírt háromszoros meaculpát, csak szomorúan röfögött. Ezt a viselkedést a bírák hányaveti és arrogáns gesztusnak vélték, ezért a delikvens elvesztette még a maradék jóindulatukat is. Az ítélőmester utoljára latinul lelkére beszélt a disznónak, majd magyarul is elismételte. Aztán újra a páter szólt hozzá pár vigasztaló szót, hiszen mély humanista volt, s időnként maga is írogatott a Gesta Hungarorumba együgyű fabulákat. Hiába volt, mert a disznó mindebből egy kukkot sem értett. Szőke szempilláit verdesve értetlenül tekingetett szét a zajongó tömegen. Rettegett, s nem értette a szokatlan nyüzsgést. A pap szavait komor, fenyegető dobpergés követte, majd a feketetalléros bíró kihirdette az ítéletet.
Kese Küsh-Lakhy disznaja, fondorlatos, különös kegyetlenkedéssel elkövetett gyilkosság miatt, Béla urunk uralkodásának harmincegyedik évében, kötél általi halálra ítéltetik.
– Ez hülye – gondolta a disznó. – Mi az, hogy különös kegyetlenség? Hiszen még a főbíró is csak azt tette volna helyemben, mint minden tisztességes kan. Felforr a disznó vére, már ha csak rágondol. Azon a reggelen a kani a tavasz parancsára, éppen elkezdte szerelmét igazándiból udvarolni, mikor a marha kanász hozzávágta a fokosát. Csak azért, mer’ a gazdája nem fizetett hágási pénzt.
– Mér’? A szerelem az már semmi? – folytak a disznó szeméből a düh szülte könnyek. – Hát persze, hogy felhasítottam a hasát, s ha már így esett, meg is taposgattam kicsinység – mosolyodott el magában.
Aztán, lemondóan legyintett a szerelem mártírja, s kedvesére gondolt, mikor kilökték alóla a hágcsót.
Egy pillanatra érezte a tokáját rántó kötelet, s szemében belevillant egy fehérfénnyel izzó villám. Még dagasztotta párszor az üres levegőt, majd egy utolsó rándulással a mennyekbe visította immáron tiszta lelkét.
A tömeg várt még, hogy olcsón kimérik a disznó húsát. Nem tudták, hogy felesleges, mert a törvény tiltja a halálra ítélt bűnöző fogyasztását.
Hozzászólások