Kőből kirakott út,
Mely az égbe vezet.
Rajta lépdesek.
Ő fogja kezem, és vezet.
Keresem tekintetét,
Ő nyugodtan, méltósággal a távolba néz.
Alattunk emberekkel zsúfoltságig telve
Roskatag város, melynek lelke
Rabságban. Benne emberek fogságban.
Egymást keresztező utakon járnak,
Mik nem vezetnek sehová, csak egymásnak.
Könnyű az Úton járni Vele,
Nélküle is menne.
Amint ezt gondoltam,
Eltűnt nyomban.
A köves út dzsungellé vált,
Eltévedtem, féltem a halált.
Bárcsak újra itt lenne!
Kezem a kezébe,
Bizalmam Ő benne.
Eltűnik a sok gaz,
Nem kell többé vigasz.
Azért, mert megtagadtam,
Tőle elragadtam,
S magamnak adtam
A hitet – mely pedig
csak Őt illeti meg –,
Nem volt dühös,
Nem volt mérges,
Nem kérette magát.
Megyünk. Megyünk az úton tovább.
Hozzászólások