Ketten
Ketten, kézen fogva, lassan lépkedtek a temetőről hazavezető úton. Így akarnám (és nem szeretném!) megőrizni őket emlékeimben. Pillanatfelvétel, ami az agyamba égett. Fotó nem készült róla. Csak a lelkemben őrzök róla egy örök negatívot.
Álom
S amikor az álom leheletfinom fátylát az arcomat csiklandozva rám teríti, akkor érzem, hogy elmerülök egy leírhatatlan, bársonyos mélységben.
Anya-árok, bánatdomb
Többször és már több helyen olvastam, hogy az emberi szervezet, habár kis, alig észrevehető jelekkel, de mindig jelzi a bennünk zajló eseményeket. Ezek egyike az emberi köröm. Jobb hüvelykujjam körme életem minden nehezebb időszakában látható átváltozásokat szenvedett. Gyűrődések jelentek meg a felületén. Egy ideig a körömágy ezeket elrejtette, de idővel előbukkannak, láthatóvá, tapinthatóvá vállnak. Most nekem is van egy mély anya-árkom, fölötte díszeleg a hozzá illő bánathegy. Muszáj emlékeznem! Lelkemet csitítanom.
Én + Ő = Mi?
Mert miről is szól az élet? Pár évtizeden keresztül – jobb esetben – birtokolunk valakit, illetve valaki által birtokolni hagyjuk magunkat. Fenntartunk magunknak minden jogot a másik birtoklására, és közben elfeledjük, hogy önálló személyiségeket akarunk gyökerestül megváltoztatni. Vajon, jogunk van-e hozzá?
A várakozó
Van egy képem. Anyámról. Ott ül a nyári-konyha ajtajában. Kifelé tekint. Várakozóan. Fekete keszkenője keretbe fogja szűk, beesett arcát. Csak a szemei, csak azok élnek. És várakozóan a Hegy felé néznek. Ahonnan engem várnak. Most már örökre.
Szóljon hozzá!