A kötet borítója
Trilógiám zárásaként a minap jelent meg Kékfénnyel vagy anélkül című riportkötetem, melyet a Mentősregény és a Tárgyalóteremben folytatásaként vehet kezébe a kedves olvasó.
1989 és 2001 között ezernél is több írásom jelent meg a nyomtatott sajtóban, s zöme bűnügyi és egészségügyi témában íródott. Mivel az előbbi két kötetbe száznál több történet került, maradt még jócskán a harmadikba is. Sem ebben, sem az előző kettőben nem találunk képeket, mert Zoltán fiammal – a könyv tervezőjével – nem képeskönyvet készítettünk. Közös fotóim sincsenek az interjúalanyokkal, mert nem ezzel akartam bizonyítani a beszélgetés megtörténtét. (S mi van, hogyha telefonon beszélgettünk? Lefotóztam volna a készüléket?) Apropó, interjúk! Ezekből a trilógiában alig van néhány. Ha nagyképű lennék, azt mondanám, hogy nekem vannak saját gondolataim, minek közvetítsem a másokét, de nem erről van szó. Az interjúhoz csak egy jó magnó, meg egy jó gépírónő kellett, ám az igazi interjú ennél több: nem az előre megírt kérdések felolvasása, hanem igazi beszélgetés, ahol az alany válasza generálja a folytatást! A kérdések előzetes megírása csak mankó legyen azért, hogy meg ne akadjon egy ponton a beszélgetés. Erre csak kevesen képesek, másoknak meg nem szabadna erőltetni!
Sokan hiszik, hogy az újságíró értékét az interjúalany értéke – tudományos fokozata, társadalmi pozíciója, stb. – határozza meg, de ez koránt sincs így. Velük a legkönnyebb elbeszélgetni, mert rutinos nyilatkozók, nyomdakészen fogalmaznak, s az interneten is mindig találni róluk háttér-információkat. Könnyű a közelükbe kerülni, könnyű őket megszólítani a rendezvényeken, s ők is szívesen beszélgetnek az újságírókkal. Sokkal nehezebb olyan emberektől információkat nyerni, akik nem szoktak a sajtóhoz, nem kenyerük a beszéd. Őket megszólaltatni az igazi teljesítmény, ám aki csak hírességekkel társalog, ezt sosem fogja megtanulni! – olvasható könyvem előszavában.
Alkotói módszereim
Sosem szerettem az előre megírt kérdéseket felolvasni, helyettük beszélgetni szoktam az emberekkel, s válaszaik generálják a folytatást, az újabb kérdésfeltevést. Magnót sem használok, mert azt sokáig tart lehallgatni, helyette inkább jegyzetelek és a fejemben is rögzítem a történetet, amit aztán később a saját szavaimmal mesélek el. Kezdőként néha használtam magnót, de ezzel inkább elriasztottam a riportalanyt, mert igyekezett nyilatkozni, nyomdakészen fogalmazni, s a beszélgetés inkább elakadt, mint előrehaladt volna. Már régóta nem alkalmazom – a magnóm is rég elveszett. Amikor használtam, mindig magam írtam le róla a szöveget, sosem volt titkárnőm. Az újságírás nálam nemcsak a beszélgetés végéig, hanem a nyomdába adásig, vagy a honlapra tevésig tart, s mivel a ’90-es években a hetilapok mellett napilapoztam is, mindig gyorsan, naprakészen dolgozom, a beszélgetések megtörténtét pedig sosem kellett fényképekkel igazolnom.
S hogy mennyit készülök egy-egy beszélgetésre? – Semennyit, de folyton készülök. Látszatra ez ellentmondás, mégsem az. Sokat olvasok, ebből folyamatosan tanulok, s ebben is igyekszem naprakész lenni. Sosem döntöm el előre, kitől mit kérdezek, sokszor azt sem tudom, hogy egy sajtótájékoztatón kikkel találkozom, s mindig az ott elhangzottak alapján kérdezek. Az előadót látva, a beszédét hallva előjön valami a rejtett zugokból, amire aztán rákérdezek. 1989-től vagyok a pályán, 2005-től működik a portálom, s gyakran visszautalok az újabb írásaimban a korábbiakra is. Most már csak odamegyek, ahová hívnak, de 1995 előtt mindig magamnak kerestem megírandó témát. Addig még azt sem tudtam, mi az a sajtótájékoztató, így sosem lógtam be a rendezvényekre – mint teszi manapság néhány és sajnos egyre több büféújságíró! –, hanem amikor valami érdekelt, megkerestem az illetékest munkahelyén, bemutatkoztam neki és kértem, beszélgessünk! Ilyenkor maximum egy kávéval kínáltak – nem volt büféebéd meg drága ajándék, amiből a mai „kollégák” többet is lenyúlnak egy sajtótájékoztatón! – s nem is ezért mentem, hanem az információért. A legújabb kötetben lévő írások zöme így készült, de akadt szerencsés véletlen is.
1992 nyarán épp a Nyugati pályaudvarnál sétáltam, amikor néhány terepruhás kutyás rendőrt pillantottam meg. Kérdésemre elmondták, hogy vizsgára készülnek. Megkerestem parancsnokukat, bemutatkoztam, s kértem, hogy megnézhessem vizsgájukat. Megengedte, s a Négylábú drogvadászok című írásom erről készült a nyíregyházi Heti Szó részére. Erre a tudósításra hogyan is készülhettem volna előre, hiszen csak akkor tudtam meg, hogy vizsga van! A Narkó galambszárnyon című riporthoz viszont egy tévéfilm adta az ötletet, másnap felkerestem a Magyar Postagalambsport Szövetség főtitkárát, s ott beszélgettünk a témáról. Ez az írás is napi aktualitással bírt tehát az akkori tévéműsor kapcsán.
1993-ben a pécsi Pandúrtól kerestek telefonon egy decemberi délelőtt, hogy egy művésznővel készítsek interjút a nők elleni erőszakról, s a felsorolt ötben Medveczky Ilona is benne volt. Előző nap láttam a tévében, hogy a nagykörúti Játékszínben próbálja A macska és a kanári című darab egyik szerepét, rögtön felhívtam a színházat, s közölték, hogy épp próba van. Gyorsan odavillamosoztam, nemsokára szünet lett, s megkerestem a művésznőt, hogy az interjú időpontját megbeszéljük. – Negyven perc múlva lépek újra színpadra, addig készítsük el. Máris kérdezzen! – mondta, s nekem rögtönöznöm kellett. Mégsem estem kétségbe, elbeszélgettünk, s másnap délben telefonon olvastam be neki a kész interjút. Annyira megtetszett neki, hogy a telefonban elmondta, hogy hólapátolás közben elesett, betörte a fejét, több kapocs van benne, ezért parókával játszik a premieren. Ezt csak nekem mondta el, megengedte, hogy megírjam, s ez is benne van a könyvben.
A ’90-es évek elején egy érdekvédelmi kétheti lapnál dolgoztam, s egy idős özvegy asszonyhoz küldött a rovatvezetőnő, mert ki akarták tenni a lakásából. Elővette az iratokat, sorolta a panaszokat, majd valahogy kiderült, hogy korábban artista volt, férjével járták a világot. Őszinte leszek, ezután már engem csak ez érdekelt, de igyekeztem az eredeti feladatot is elvégezni, s a hölgynek is az volt a fontosabb. Rákérdeztem az artista munkára, válaszolt is, de néhány mondat után újra a lakásügyre tért. Szorgalmasan jegyzeteltem azt is, aztán újabb kérdés a múltról. Párhuzamosan készült a két anyag, az érdekvédelmire már nem emlékszem, azt sem tudom – pedig illett volna érdeklődnöm! –, hogyan alakult a sorsa, az Emlékek a kupolából című írás pár nap múlva megjelent a Kurírban. Erre sem készültem tehát, mégis úgy érzem, hogy remekül sikerült.
A téma az utcán hever – mondta régen Kellér Dezső konferanszaiban. (Ő alkotta meg a MASZEK szavunkat a magánszektorból, de erre már kevesen emlékeznek.) Egyszer én is majdnem ráléptem egy földön fekvő hullára, amikor leszálltam az autóbuszról egy XIII. kerületi megállóban. Az idős néni nemrég esett vagy ugrott ki az I. emeleti ablakon. Épp akkor érkeztek a hullaszállítók kék fényes, szirénázó kombijukkal. Beszédbe elegyedtünk, elmondták, hogy a közterületi hullákért mindig ők mennek, mert nem feküdhet kinn sokáig az elhunyt. Megérkezett a civil ruhás nyomozó, neki is bemutatkoztam. Megvártam, míg végez a lakásban – mert megkért, hogy kegyeleti okokból oda mégse kísérjem –, majd elmondta, amit megtudott fenn és megoszthatott velem. Az írást az akkoriban induló sárga újságnak, a Pesti Riportnak adtam. Akkor ismertem meg bűnügyi rovatvezetőjüket, Garamvölgyi László későbbi rendőrségi szóvivőt, akivel aztán bűnügyi tudósítóként rendszeresen találkoztam. Ez a cikk is a véletlenen múlott tehát, erre sem lehetett előre felkészülni, ám a trilógiába sajnos mégsem került bele.
Hozzászólások