Nagy okának kell annak lenni, ha ekkorákat hallgatunk a hallgatásról. Még ha szólunk is valamit róla „nagybölcsen”, úgy hangzik ez, hogy „hallgass!”
Hogy a „beszélni ezüst, hallgatni arany” talányos tanácsa kecsegtetés vagy féltés, üzletet kínál-e benne a Sors, vagy készül a büntetést kiszabni máris, azt csak akkor érti meg igazán az ember, ha szókimondóbb párját is melléteszi a bölcselkedésnek, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Attól ugyan nem csitul az intésnek álcázott parancs hangereje, hogy elmegy népi szólásnak, közmondásnak: tudja, mit beszél. Csak mi nem. Mert akár elfogadjuk az aranyat a hallgatás jutalmaként, akár megfizetünk érte, ha nem értjük a szót, nem halljuk ki rögtön a tanításból, hogy ki fizet kinek és miért. A hallgatásnak így is, úgy is ára van, akár a miénk, akár másoké, akár mi kapjuk érte, ami jár – bérnek vagy verésnek -, akár mi adjuk másnak ugyanazért és ugyanúgy.
Elámul az ember, ha körüljárja a szót magában, hallgatagon, és látja, hogy mennyi-mennyi fajtája van nemcsak annak, ha tesz valamit, de annak is, ha nem. Aztán, amikor rádöbben, hogy a hallgatás nem semmittevés, hanem nagyon is sok okú, sok célú – hát még hányféle szándékú! – cselekedet, ha tétlennek látszik is, úgy bámul rá a fogalomra akkor, földbe gyökerezve, mint öregapánk kedvenc hasonlatában a borjú az új kapura.
Ha csak azt jelentené a hallgatás, hogy valaki tartja a száját, meg se szólal, csendben van, akkor nem lehetne mellébeszéléssel valamit elhallgatni. Bár a fecsegés mögött gyakran a tisztességes hallgatás szándéka munkál, mégsem azt nevezzük beszédes hallgatásnak. Abban nem a szavak szólnak, hanem maga a hallgatás beszél. Mennél tovább keressük, hogy mit takarhat a szó, ez a némán beszédes, tétlen cselekvő, annál kevésbé kívánjuk azt a kapura bámuló bocit lebutázni csak azért, mert megállt megérteni azt, amit látott, és nem hagyta magát szép szóval, jó falatokkal ismeretlen csapdába csalogatni. Mint az ember, az az észlény – sokszor.
Nem annyira címkéző hajlamunk az oka, hogy olyan sok nevet adtunk a hallgatásnak, mint az, hogy korán észrevettük: nem hallgatás minden, ami erre a névre hallgat. Az annak mondottak között sok a szinonima, a hasonló, a rokon, köztük több olyan is, ami csak szegről-végről az, még akkor is, ha kimondva, leírva szakasztott egyforma. Ha valami váratlan hatásra, ijedtségtől, zavaromban, meglepődve eláll a szavam, elhallgatok, más történik bennem és körülöttem, mint amikor valamit elhallgatok. Ez is lehet szándékát tekintve sokféle, az önvédelemtől a segíteni akarásig, az örömszerzés vágyától a bosszúig, de amitől „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik”, mint Arany János balladájában, A walesi bárdokban – az az a hallgatás, amiről beszélek, a többi még a szónak is csak hasonmása.
Nyelvünk úgy különbözteti meg a sokféle magatartást, ami ezt a szót vette magára jelmeznek, de magához a hallgatáshoz a hangalaki hasonlóságon kívül nemigen van köze – hogy egy-egy szóval, igekötővel jelöli meg az „úgynevezettet”. A nyelvteremtő bölcsesség azt a meztelent, a jelöletlent tartja igazán annak, amit a szó takar, és azt is csak akkor, ha nem lehet „mit”-tel kérdezni rá. Ha zenét, rádiót, híreket, mesét hallgatok, nem az történik, mint amikor úgy hallgatok, ahogy a szívdobogás hallik, egy darabig még akkor is, ha elmúlt már az ijedelem. A meghallgatás, a kihallgatás, a lehallgatás, a belehallgatás valamibe, a hallgatás valakire, róla vagy felőle, az mind-mind más, mint amit itt kerülgetek, amiről magam is azt tudom inkább, hogy mi nem, mint azt, hogy micsoda.
Pedig sok hallgatásomra emlékszem és sokfélére, az akaratlantól a szándékosig. De ennek a soknak töredéke csak az a néhány, aminek az emléke úgy maradt meg bennem, hogy nem én őrizgettem, hanem megőrződött, ha nem akartam is. Hajdani elevenségük oda már, de nem úgy mint a préselt virágé, aminek a színe, illata megül a szemben, száll a szimatokban felidézhetőn, hanem úgy, hogy egyikmásikától összerezzen még ma is valami ott, ahova benézni nem kívánkozom. Oda, ahol pereg a film, a rólam forgatott, és hallgatom benne a hallgatásomat, aminek okát én tudom csak, egyedül én.
Nem is tudhatja más, nem látszik az mindig, hogy mitől szakadt benn az emberben a szó. S még ha ugyanattól is, világnyi különbségek lehetnek köztük. Az iskolai „nem tudom” is lakat tud lenni a szájon, de keserű szájíze csak percnyi. De aminek az emlékétől gyöngyözik a homloka az embernek álmából riadva évtizedek múlva is a didergő csendben, az nem az a hallgatás és nem az a csend, amire tanácsokkal, paranccsal ösztökélni lehetne vagy kell. A „fogd be a szádat!”, a „maradj csendben!”, az „elhallgass már!” meg a többi nem erre int, el se ér oda, ahova szánták. Fennakad az olyan ürességeken, mint a „hallj és láss, de hallgass!” vagy az, hogy „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”. Ezeknek a parancsoknak nem a hallgatáshoz, hanem csak a parancsolhatnékhoz van közük, de ott se hatnak. Mert nem élnek, csak vannak.
De azért akadnak a kezünkbe olyan fogódzók is, amik ha parancsnak fogalmazottak is, ha egymásnak ellentmondani látszanak is, mégis egy gyökerűek, és amiket elfogadunk emberhez illőnek, megtartani érdemesnek. Életem nagyobb részében olyan volt a munkám, hogy kellettek a kapaszkodók. És találtam is mind a kettőhöz – a szóláshoz és a hallgatáshoz is – olyat, amik nem koptak el a használattól. Az egyik, a bibliai, az az emberi erőt talán meg is haladó, már-már fölénk magasult, hogy „Nyisd meg a te szádat a mellett, aki néma és azoknak dolgában, akik adattak veszedelemre!” A másik kisebb igényűnek látszik első ránézésre, de talán nem az: „Ha nem tudja, hogy megrabolták, ne mondd meg neki – és meg sem is rabolták!” Amikor eljutottak hozzám, azt éreztem, ellentét feszül köztük s még azt is, hogy az ember legszentebb jogát készülnek elvenni – az önvédelemét -, ami nem is jog csupán, hanem kötelesség, megmaradásunk záloga. Aztán megértettem, hogy nem követelik a magunk feláldozását a tisztesség fedezeteként, akár szólásra buzdítanak mások érdekében, akár hallgatást kérnek, magunkba nézést, hogy megtalálhassuk vele a magunk csendjét is, ha mélyre is kell ásnunk érte.
Ahogyan az a hitetlen-hívő szentember – József Attila – a Dunánál megtalálta: „Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Mert az a hallgató mély nem a fecsegő felszínt hallgatja, hanem önmagát, mennél mélyebbről, annál inkább értőn.
Szóljon hozzá!