Van Bradbury-nek egy novellája, amiben egy férfi elmegy a felesége szeretőjének a lakására és ott megöli őt. A gyilkosság után rádöbben, hogy nem viselt kesztyűt, kismillió ujjlenyomatot hagyhatott szerte a lakásban, ezért fog egy rongyot és nekiáll minden olyan tárgyat letörölni, amihez az elég hosszú látogatás alatt hozzáérhetett. Letörli a bútorokat, a képet a falon, magát a falat, a vázát, a dísztálban lévő gyümölcsöket. Miután ezzel végzett, eszébe jut, hogy az este folyamán a konyhában is jártak, tehát ott is letörli a nagyobb tárgyakat, aztán visszamegy a szobába, még egyszer portalanít mindent: a falakat, a tálat, a csillár minden egyes kristályát. Eközben megzakkan: megszállottan megy végig a lakáson, olyan szobákban is törölget, ahol az áldozatával meg se fordultak. Egész éjjel takarít, törli a port kandallópárkányokról, ketyegő faliórákról, könyvekről, papírvágó késekről, képkeretekről, íróasztalokról, padlókról, csapokról, kádakról stb. Reggel kapja el a rendőrség a ház padlásán, miközben évszázados porokat töröl le félőrülten az ott heverő lomokról.
Most én is ilyen történetet mesélek el. A főszereplő jómagam vagyok.
Az alapítványnál ügyeletet tartottunk az őszi szünet alatt. Néhány kolléga felügyelt pár gyerekre, akikkel nem tudtak otthon maradni a munka vagy egyéb elfoglaltságok miatt. A kicsik termében voltunk, tekintve, hogy az ügyeletbe két kicsi jött be, nem akartuk őket kimozdítani a megszokott helyükről, így volt a legpraktikusabb. Mivel egy munkatárs sem dolgozott a kicsik csoportjából az őszi szünet alatt, az előző héten kaptunk tőlük pár instrukciót a gyerekekkel kapcsolatban, aztán átadták a termet.
Pénteken, a szünet utolsó napján nem jött egy gyerek sem. A kollégákat elnyelte a kihalt alapítvány valamelyik zuga, mindenki feltalálta magát valahogy, valaki papírmunkát végzett, valaki internetet bütykölt, valaki rendet rakott. Az utóbbi csoportba tartoztam én is. Elhatároztam, hogy mielőtt hétfőn reggel visszaadnánk a termet jogos gazdájuknak, kicsit kitakarítok, mégis egy hét, az egy hét, ráfér a teremre egy kis portörlés, felmosás. Szolid kis valamire gondoltam.
Lelkesen, fütyörészve vágtam bele a takarítgatásba, a You Tube-on Rúzsa Magdit hallgattam, néha vele együtt énekeltem. Odakint sütött a nap, hétvége volt: fellelkesült, vidám hangulat.
Először is letöröltem a port a „tanári” asztalról, mikor ezzel kész voltam, észrevettem, hogy az asztal ugyan tiszta, de a számítógép billentyűzete poros, ezért letöröltem azt is. Akkor feltűnt, hogy a billentyűzet ragyog a tisztaságtól, de a monitor ehhez képest poros. Letöröltem azt is. Meg még a gépházat is. Logikus: ha már a billentyűzetet és a monitort megcsináltam, az miért maradjon ki?!
Ezután odamentem a játékpolchoz, lesikáltam a polcot, és azt a pár kirakós játékot, építő kockát, amit hét közben levettünk. Amikor ezzel végeztem, egy kissé hátraléptem. Hunyorogva néztem az összképet: ugyanazt vettem észre, mint a számítógépnél, hogy a megtisztított játékok kilógnak a többi közül. Az utóbbiak feltűnően piszkosnak tűntek a többihez képest. Megcsináltam azokat is, ne mondják, hogy nem takarítok rendesen.
Mikor ezzel kész voltam, letöröltem az asztalok vízszintes felületeit, ott ahol ettünk, meg a függőlegeseket is, mert azok feltűnően porosak, piszkosak maradtak. Ne mondják, hogy nem takarítok rendesen. Aztán letöröltem azt a polcot, ahol a poharak, tányérok voltak, meg még három másikat, ugyancsak az összhatás miatt.
Felporszívóztam a szőnyegen, meg a padlón, meg az asztal alatt. Meg az egész termet. Megnéztem az ablakot és letöröltem azt a helyet, ahol egyszer hozzáértem az üveghez és ottmaradt a kezem nyoma. Ezután letöröltem az egész ablaküveget, mert félmunkát nem végzek. Aztán kiléptem a teraszra, ugyanis kívülről is meg kell pucolni az üveget, különben piszkos marad, meg hát az összkép, ugye?! És akkor láttam, hogy a terasz járólapjai se tiszták, azokat is fel kéne törölni, milyen dolog az, hogy bent a szőnyeg tiszta, kint a járólap piszkos?! Még a végén azt gondolják a kollégák, hogy összejártuk, és nem takarítottuk le. Majd észrevettem azt is, hogy a terasz előtt, az udvaron, mennyi lehullott levél van a gyepen. Hogy néz már ki az udvar?! Még azt gondolják, hogy nem takarítottam ki rendesen.
Ekkor tört el bennem valami.
Amikor a kollégák rám nyitottak déltájt, hogy jövök-e ebédelni, egy félőrült, borzas manuszt találtak a teremben, aki felmosófák, vödrök és porszívók gyűrűjében éppen azon gondolkodott, hogy lehetne egy nagyobb létrát szerezni, hogy azzal lepókhálózza a plafont, mert az a nyavalyás pók az elmúlt egy hétben is szőtt, nem lehet csak úgy itt hagyni a termet pókhálósan.
Végül rend lett. Még kitöröltem az internetböngészőből az előzményeket (Google kereső: „Rácsöppent a cipőmre a Flóraszept, foltot hagyott, mit csináljak?), majd megálltam az ajtóban, végignéztem a termen.
– Kész! – kiáltottam diadalmasan (mint Bradbury megzakkant hőse a novella végén) és becsuktam az ajtót.
Amit még le kellett volna mosnom kívülről, ne mondják, hogy nem takarítok.
Tanulság:
Kedves kollégák, nem szabad engem egyedül hagyni. A téboly egy lépéssel mögöttem lohol, ha nem látja senki, rám ugrik. Vö.: Ady Endre Jó Csönd-herceg előtt című verse.
Szóljon hozzá!