Te is tudtad, én is tudtam, hogy jön az az iszonyat, melyet kimondatlan szavak elröppenő bújócskáiba burkolva üzentél az értőn érzőknek, mikor a jelről beszéltél, a rajt jeléről, hogy akkor jönnötök kell. Szép kora ősz lészen az a nap, a fákon még nem lesz sárgája a múlásnak, s az alkony hozza a tücskök muzsikáját – ugye eljöttök akkor Barátaim?
Mint forgószél tölcséres sodrása futott a hír… megrogyott a tölgy, s tán dőlni készül, és ez nem lehet igaz, mert az igazat csak veretes szép szavaidból ittuk, s nem apadhat forrása, nem és százszor nem, és hittük és akartuk, hogy mint esőverte kalászok a napfény aranyában egyenes derékkal győzőként állj elénk, szobrásza gyönyörű igéknek.
És verten, de le nem győzve adtad a jelet, vésznek múltán, szépséges őszi tavaszon, hol a jegenye állja a vártát, hol a diófa terhétől földigrogyó alázatával ölelt asztalt, széket, jöttünk, hogy veled és általad ujjongva újuljunk a szépre, az igazra, miből oly kicsinyke kincse van már a világnak, hazának, s nekünk,szavakkal magvetőknek…
Hoztuk magunkat, tegnapi rémületből ocsúdó szívünket és mint ama szentséges vacsorán töltötted poharunk itallal, mosollyal, pengő érc humorral, és töltöttük fásuló lelkeink serlegét, hogy szép, hogy szebb legyen a világ, ami rútsága köpenyét úgy hányta-vetette, mint fürdőző tündérek az örök mosoly tavában, igen ott a szivárvány havasán…
Húsvét volt ez a hétközi csütörtök, és ahogy pisla gyertyalángnál verset rótt a kócos költő, ahogy muzsikált a színben álmodó, ahogy dalolt a száj, ránkborult abban a kerti más-világban a zöldarany keretbe foglalt két ég, lilába, langy meleg bársony feketébe hajló esti világa – tücskök danája, csillagok ébredése, a hold ezüst fodrú hajfonata a keleti égen, az őrt álló jegenye csúcsán.
Ez volt a csoda kettőezeregy augusztus utolsó percében. A Tiéd, a miénk – Mester.
Szóljon hozzá!