Fiam szokta kissé gunyoros hangsúllyal mondani: „Na, nagy kaland!” amikor valaki valamilyen jelentéktelen dolognak fontoskodva nagy feneket kerít. A jelen esetben csupán egy egyszerű vadászkalandról van szó, mely – fiamnak igazat adva – teljesen jelentéktelen, csak az én számomra van jelentősége. De az idő úgy hozta, hogy ez életem – minden bizonnyal – utolsó nagy kalandjává vált. No, de ne vágjunk elébe a dolgoknak. A „modern trend”-től eltérően én megmaradok a kronológiai sorrendnél.
Nem egészen negyed évvel 80. születésnapom után „megajándékoztam magam” egy alpesi nyírfajdkakas vadászattal. Egyrészről a két vadászható fajdféle, a süket- és a nyírfajd (vadásznyelven a nagykakas és a kiskakas) vadászata már ifjú vadász korom óta nagyon izgatta a fantáziámat, csak erre soha nem volt eddig lehetőségem (főleg anyagi), másrészt az alpesi zergevadászat, melyben több mint tíz évvel ezelőtt egyszer részem volt, olyan maradandó élményt jelentett számomra, hogy nagyon vágytam vissza a Steyer Alpokba vadászni. Végül, de nem utolsó sorban, ez egy öreg embernek egyfajta „öntesztelése” is volt, bírom-e még nyolcvanon felül a hegymászást, a ritkább levegőt, egyszóval a magashegyi vadászat fáradalmait?
Meg is egyeztem a zergevadászatnál vendéglátómmal, Tónival, a tagbaszakadt rendőr-vadásszal az időpontban, majd elindultam Konrád barátommal, aki az autóvezetést vállalta azon a hosszú úton, a nagy kalandra. A nem vadász olvasót nem óhajtom untatni a vadászviszontlátás örömeivel, és a vadászat részleteivel. A vadász olvasók számára viszont a most sajtó alatt lévő „Emlékszikrák” című vadász kötetemben pótolni fogom.
Magáról a vadászatról dióhéjban csak annyit, hogy hajnal előtt, még sötétben – május elejét írtunk akkor – nekivágtunk Tóni terepjárójával és Konráddal hármasban a 2000 méter magas hegynek, ahol a nyírfajdokkal a találkozást reméltük. Ameddig a hegyi ösvény tartott, és a terepjáró bírta, addig azzal, majd – még ugyancsak koromsötétben – gyalog folytattuk utunkat, mindig csak meredeken felfelé. Az ilyen hegyi túrákhoz szokott, hosszúlábú Tóni olyan ütemet diktált, hogy kérnem kellett a tempó lassítását. Erre Tóni azzal válaszolt, hogy ha előbb akarunk a leskunyhóhoz érkezni, mint a nyírfajdok ébredése, akkor tartanunk kell ezt a tempót.
Szerencsésen megérkeztünk, még idejében, az erdőhatár feletti magasságban, a nyílt alpesi legelőn lévő hevenyészett leskunyhóhoz. A kövekből és fenyőgallyakból összerótt leskunyhó nem volt bizony valami tágas és kényelmes. A lőnyílás mögött volt egy két sziklatömb közé fektetett deszkalapból álló ülőhely. Ezen helyezkedtem el én, Tóni és Konrád mögöttem állt vagy guggolt, ahogy éppen tudott.
Mielőtt pirkadni kezdett, megszólalt alattunk a fenyvesben egy kakukk. Szinte otthon éreztem magam egy tavaszi hajnali dunántúli vagy alföldi őzbaklesen. Aztán tőlünk jobbra is, balra is felhangzott egy-egy nyírfajdkakas hívó hangja. Mindhárman majd kinéztük a szemünket kereső távcsöveinkkel, de a magas, kusza alpesi rózsa („Alpenrose”) szövevényben nem sikerült meglátni egyik szerelmes legényt sem. Egyszercsak elröpült előttünk, még erős szürkületben, a várva várt kiskakas, és felszállt a tőlünk kb. 150 méterre álló három csenevész fenyőfa egyikére. Több fa nem is volt az egész belátható hegyoldalon. A jószemű Tóni azonnal, majd hamarosan Konrád is felfedezte, hol ül a fenyőágak közt az a szép fekete madár, de abban a derengésben én sokáig nem tudtam meglátni. Végre hosszas suttogó magyarázkodás után és a lővilág javulásával én is felfedeztem. Most már csak rövid néhány másodperc kérdése volt, és eldördült a lövés. Az én kiskakasom meg lefordult a fáról. Volt aztán nagy ölelkezés, gratuláció, túláradó vadászöröm!
Ezután következett még az utolsó megpróbáltatás: még 150 métert mászni felfelé az alpesi rózsa szövevényben azon a meredek hegyoldalon. Tóni engem támogatott, de Konrád nem bírt vadászszenvedélyével és előresietett. Már kiabálta is: „Itt van! Gyönyörű, öreg kakas! Igyekezz!” Ez utóbbit felesleges volt mondania, de itt is beigazolódott a biblia szava: „A lélek kész, de a test erőtlen.” Útközben kétszer elestem, az utolsó tíz méteren meg Tóni hónom alá nyúlt, és úgy húzott fel a kakasig. Itt aztán lerogytam és jó negyedórán át ülve néztem, áhítattal, talán könnyezve is, az alpesi rózsa ravatalon nyugvó gyönyörű madarat. Sikerült! Kiálltam sikeresen ezt a próbát!
Az újabb gratulációk, a töret átadása és a fényképezések után lefelé már könnyebb volt az út. Most már a lejtő is, meg a boldogság is segített talpon maradnom. Útközben szedtem még két gyönyörű encián virágot, melyeket lepréselve emlékként őrzök. (A természetvédők ne jelentsenek fel érte, de ott annyi volt belőle, hogy ez a két szál nem hiányzott közülük.)
Optimista módon azt gondoltam, hogy most már hazamegyünk Tóniékhoz, és nagyot fogok pihenni, aludni. Ez bizony naiv elképzelésnek bizonyult! Nem részletezem, hogy hazafelé hány helyen álltunk meg, és fogadtam az ottani vadászok gratulációit. Jó osztrák szokás szerint mindenhol meg kellett innom egy-egy doboz sört. Így aznap – azt hiszem – felállítottam életem egynapi alkoholfogyasztási rekordját! Az egyik „Jagdhütténél” három javakorabeli alföldi magyar vadásszal is találkoztam, akik már három napja vadásztak nyírfajdra, de egyikük sem lőtt kiskakast, én meg a vén vadász első próbálkozásra igen!
Végül délután Tóni házánál összegyűlt a falu (Rauris) összes vadásza ünnepelni. El nem tudtam képzelni, mi az én kakasomban az a nagy szenzáció, hiszen ott a nyírfajd rendszeresen vadászott vadfaj. Végül estefelé, az akkor már erősen kapatos Tóni kibökte: „Köszönöm, Béla, hogy megnyerted nekem a fogadást.” Kiderült aztán, hogy a falu vadászai fogadtak Tónival, hogy hónélküli terepen, a nyírfajd idény végefelé, egy 80 év feletti, hegyi vadászathoz nem szokott magyar professzorral nem fog tudni kiskakast lövetni. Nem tudom, mi volt a tét. Én mindenesetre megnyertem Tóninak a fogadást! Hát ezt ünnepelték annyira!
Számomra ez, 80 éves korban, bizony nagy kaland volt. Legalább olyan nagy, mint egy 30-40-50 éves vadásznak 4-5000 méteres magasságban valamilyen hegyi kost, vagy kecskebakot elejteni.
Végül még meg kell magyaráznom, miért írtam a címben „utolsó” nagy kalandot? Éppen 11 hónappal ez után a nevezetes kalandom után feleségemmel egy súlyos autóbalesetet szenvedtünk. Bár – hála Istennek – mindketten szerencsésen túléltük, de ez rádöbbentett arra, hogy ebben az életkorban már nem szabad erőnket, képességeinket és lehetőségeinket túlértékelni. Most már meg kell elégednem a magaslesről, vagy barkácsoló kocsiról történő őzbak, vaddisznó, esetleg szarvas vadászatával. Erre viszont vadászbarátaim kedves segítségével, remélem, hogy egy-két évig még lesz erőm és lehetőségem. A jó Isten, Szent Hubertusz, Diana és az összes vadászpatrónus segítsen hozzá!
Hozzászólások