Mess Béla | Emlékszikrák

Szépirodalom - próza

Emlékszikrák

A szerző készülő, hasonló című könyvének bevezetője

Már szétszedték a terítéket. Az elejtett vad már a hűtőházban pihen, a vadászok is túl vannak már a finom vacsorán, és poharazgatás közben, vidáman beszélgetve, idézik a nap eseményeit. Egy öreg vadász, talán a legöregebb a társaságban, csendesen felkel és kiballag a vadászház udvarára. Hogy a természet törvényei késztették-e erre, vagy csak egy kis friss levegőt akar szívni a bőséges vacsora után, vagy netalán csak magában akar egy kicsit maradni emlékeivel, nem tudni, de talán maga sem keresi önkénytelen sétájának okát.

A teríték négy sarkán egy-két órával ezelőtt még lobogott a máglya, lángjai magasratörően és fenségesen az égbe csaptak. Most már csak itt-ott tűnik elő a hamu alatt még pislákoló parázs gyenge, vöröses fénye. És ekkor egy kis szélfuvallatra a parázsból apró, de fényes szikrák kelnek és emelkednek a magasba, hogy aztán néhány másodperc múlva végleg kihaljanak.

Az öreg vadász csak áll és nézi a természet újabb magasztos színjátékát. Elmélázik, de inkább elérzékenyül. Ezek, a tűz halála előtt utoljára még életre kelő szikrák az ő hosszú, több mint félévszázados vadászmúltjának olykor sikeres, olykor sikertelen, néha sajnos szomorú emlékeit idézik fel. Hány régi vadászbarátja, közös szép emlékeik hordozója, költözött már az örök vadászmezőkre! A legközvetlenebbeknek, legkedvesebbeknek (de melyik ne lett volna kedves?) igyekezett már maradandó emléket állítani korábbi könyveiben a most is emlékező öreg vadász. Hányszor nyújtottak át kölcsönösen egymásnak töretet egy- egy sikeres közös vadászat után! Hányszor ugratták egymást vadászat közben is, vagy valamelyik vadászvacsorán egy-egy „parádés hibázás” okán, avagy „zengték a másik dicséretét” valamilyen szép, sikeres vadászteljesítménye után. Elindult a vadászemlékezések filmje peregni, de vége sosem akart szakadni. – Egyszerre, nem tudni honnan és miért, hirtelen eszébe villant az öreg vadásznak, a még réges-rég a gimnáziumban tanult, ősi, bölcs, de kegyetlenül igaz latin közmondás: „Sic transit gloria mundi” – így múlik el a világ dicsősége!

Nézi az öreg vadász egy darabig még a hamvadó tüzet, mely most számára az elmúlás szimbóluma. Aztán nagyot sóhajt és megkönnyebbült lélekkel visszaballag a házba és csatlakozik a fia, de sok esetben már az unokái korában lévő vidám vadászokhoz, akik mit sem sejtenek abból, mi játszódott le az elmúlt percekben öreg barátjuk lelkében.

Bőséges és sokirányú vadászemlékeimet, tapasztalataimat, néha talán egy kicsit tanító szándékkal is, öt kötetben már kézre adtam. Ezek mindegyike valamilyen tematikus csoportosításban, rendszerezve került az olvasó kezébe. Most az öreg vadász lelkének hamvadó tüzéből felröppenő emlékszikrákat jegyezte le, úgy ahogy azok emlékezetében feltolultak, keveset törődve a térbeli, időbeli, vagy tematikus összefüggésekkel.

Kérem a kedves olvasókat, fogadják hattyúdalomat éppoly szeretettel és megértéssel, mint ahogy korábbi, talán összefogottabb, tartalmasabb könyveimet fogadták, és megtisztelték figyelmükkel (hiszen minden kötetem mind egy szálig elkelt).

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Emlékszikrák”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés