Lám, komótosan körbeér a nyár is,
ékes csipkefüggöny, lágyan szöszmötöl,
mint fénygyöngyökből felfűzött kaláris,
amely karcsú nyakam ívén tündököl.
Míg lassulnak a szívből-nevetések,
szürke alkonyórán zárom ablakom,
nézd, langaléta árnyak feketéllnek,
bolyhos takarómon álmom altatom.
Már megfáradt a mező muzsikása,
kopott kofferbe pakol néhány madár,
épp hunyorgat még mind a fény, az árva,
tágas táncparkettjén senkit nem talál.
És bár bensőmben a csend többszólamú,
stólás vállamon az angyal szomorú.
Hozzászólások