Szombaton a Total Art Egyesület egy rajzfilmes foglalkozást rendezett a Király Galériában, Lepd meg a Télapót! címmel. Valahogy úgy alakult, hogy az a bizonyos Télapó én voltam. Következzék egy kis szubjektív élménybeszámoló arról, milyen érzés volt Mikulás-bőrbe bújni.
Hátul öltöztem át valahol a galéria mélyén, majd kivezettek a hátsó kijáraton, ahonnan ötven métert kellett megtennem a Kazinczy utcán. A forgalmas Király utcán csak néhány lépés várt rám, de mégis egy csapat gyerek már messziről kiáltozni kezdett: ott a Mikulás!! Nem vártam meg őket, gyakorlatilag bemenekültem a galériába, ahol már vártak. Leginkább a felnőttek. A gyerekek közt ugyanis egy kis megilletődöttség lett úrrá. Mikor letelepedtem a „spontánul” odakészített székre, heherészve bratyizni próbáltam a gyerekekkel: hogy vagytok? – kérdeztem tőlük. Hallom, nagyon ügyesen rajzoltatok ma délután. Mit csináltatok?
A rémület csendjében elkerekedett, megilletődött gyerekszemek néztek rám, biztonságos távolságból. Semmi pánik, mondtam magamnak, semmi pánik! Nagyon meg vagytok illetődve, őszintén megmondva nem számítottam arra, hogy ilyen csend lesz, mondtam miközben cinkosul kinéztem a szülőkre. Nevettek. Jól van, gondoltam megkönnyebbülve: egy-null.
Végül mégiscsak elém járultak, mindenki megmutatta, mit rajzolt, pörgették előttem a papírdobot, amiben megmozdultak az ábrák, a nagyobbak okostelefonon mutatták meg, mit animáltak, milyen rajzfilmet készítettek a délután folyamán.
A következő másfél órában többen is megálltak a kirakatnál, gyerekszemek tapadtak az üvegre, ilyenkor kitártam az ajtót. Be lehet jönni, mondtam. Erre a legkülönfélébb reakciókkal találkoztam: volt, aki bejött, (szülői segítséggel) énekelt, szavalt, megköszönte az ajándékot, volt, akivel alkudni kellett, ha a küszöbig eljön, kap ajándékot, volt, aki nem csak, hogy eljött a küszöbig, még pacsit is mert adni. Persze volt olyan is, aki még az ajándékot se merte elvenni, hiába nyújtottam felé, szó szerint elmenekült, én mentem utána, ez a tiéd, mondogattam, miközben már háromszor kerültük meg anyuka lábait. Ezalatt egyrészt nevettem, mert vicces volt valahol a jelenet, másrészt meg úgy éreztem magam, mint egy vén szatír, egy cukros bácsi, aki két szem szaloncukorral üldöz egy pánikban menekülő gyereket.
A legérdekesebb élményem kétségkívül az volt, amikor egy tíz év körüli fiú toppant elém, minden megilletődöttség, félelem nélkül. Fekete szemű, fekete hajú, sötétebb bőrű srác volt, aki akkora tabletet tartott a kezében, mint egy gyúródeszka. Mielőtt bekapcsolta volna a fényképező alkalmazást, félszemmel még láttam az arab betűket a kezelőfelületen. Selfie? –kérdeztem, bár egyértelmű volt a helyzet. Yes, válaszolta vigyorogva. Pózoltunk. Give me Five! – mondtam idétlenül, mikor végeztünk. Összepacsiztunk, majd a srác vidáman elszaladt a szüleihez, hogy eldicsekedjen: csinált egy szelfit ezzel a piros ruhás fickóval.
Szóval, szép délután volt, de mégis jó volt levetni a mikulásruhát magamról. Nagyon szorított a sapka, két óra után úgy néztek ki a füleim, mint egy birkózónak.
De megérte!
Kár, hogy nem voltam ott Sanyi, nagyon jókat mosolyogtam volna. De így csak olvasás közben.
Köszönöm, Laci, hogy olvastál – legalább így jelen lehettél valahogy. 🙂