A hosszú, sötét decemberi esték reményt gyújtó fénypontja a karácsony. Olyan szép ez a gondolat, hogy szinte már kételkedni kezdek benne, valóban nekem jutott-e eszembe. Mert nálunk az utóbbi időben kezd elharapózni az a szokás, amit – ne szépítsük a dolgot – lopásnak neveznek. Különösen Durci kapott rá, mióta az ivartalanítási műtétből lábadozva szinte mindent elnéznek neki. Ki? Ki? Hát például én. Csak egyetlen példa a sok közül. Reggel ülünk az asztalnál; Durci, meg én. Én a padon, ő az asztal sarkán, vagy az ablakpárkányon. Örülünk neki, hogy ennyire felépült; már oda is föl tud ugrani. Természetesen ő már megkapta a reggelijét, hiszen ő az első a családban. Egyébként is, de a műtét óta meg különösen. Előttem a margarin, a kolbász, meg a sajt. A Medve sajt, amit a legjobban szeretek. Durcinak nem kell a tej, a szomját se oltja vele, legföljebb ha megalszik a tányérjában, kíváncsiságból belenyal, aztán annyi. A sajtot se szereti. Ha odateszem a tányérjába, megszagolja és fintorogva elfordul. Bezzeg, ha én fordulok el egy pillanatra az asztaltól, rögtön ott terem és megdézsmálja a sajtomat. Meg is szidtam érte, és rákérdeztem; „Hát tisztességes macska az ilyen?” Mit felelt erre? Na mit? Semmit. Rámröhögött azzal a fehér szakállas pofájával és várta a következő falatot. Azóta így reggelizünk mi ketten. Ő ott ül az ablakban, aztán egy falat neki, egy falat nekem. Hogy ne szokhasson rá még jobban a lopásra…
Azt mondja a szomszédasszonyunk, a Manci néni, hogy az ennek a legnagyobb baja, hogy nincs a házban egér, amit megfoghatna. Mert ha lenne, akkor azt hajkurászná egész nap, és nem az én lábamat paskolgatná, hogy fogjam meg, és nem az ágy alá, meg a szekrénybe bújna, aztán onnét nyávogna, hogy őt sürgősen meg kell keresni. Hát mi vagyok én, egérhelyettes?
No, ami az egeret illeti, azt azért megtalálta. Igaz, hogy nem a padláson, hanem a számítógép asztalon. Nálam az úgy van, hogy az íróasztalom mellett van egy pont olyan magas, két polcos kis állvány. A polcokon van a számítógép, meg a nyomtató, fönt pedig a monitor, előtte a billentyűzet és az egér. Ahhoz, hogy az íróasztal ajtaját ki tudjam nyitni, a kettő között kellett hagyni két-három centi rést. Durcit többszörösen is érdekli ez a különleges szerkentyű. Egyrészt a számítógép meg a nyomtató mögött nagyszerű búvóhely van egy csomó jól rágható zsinórral. A monitor fölött meg ott a könyvespolc, ahová egyetlen elrugaszkodással föl lehet pattanni. Mármint a monitor tetejéről. Mire kikísérletezte az elrugaszkodás kellő mértékét, bizony lepotyogott jó néhány könyv, meg dosszié, de szerencsére a monitor mind a mai napig életben maradt. Most már rutinosan veszi az akadályt és fejét a két első lábára hajtva frocliz a könyvespolc tetejéről.
Neki azonban mindez nem elég, arra is kíváncsi, hová fut az a sok vezeték. Befészkelte hát magát a polcra, a nyomtató mögé és elkezdte húzgálni a zsinórokat. A munkámba merülve ültem az asztalnál és pötyögtem be a számítógépbe a szöveget. Aztán az egeret kellett volna használnom a mentéshez, de nem volt ott, ahová tettem. Látom ám, hogy az egérpaddal együtt szép lassan kúszik a rés felé. Kétszer is megdörzsöltem a szememet, de a kép nem változott. Semmi kétség, az egér önjáróvá vált, elfut a kezem alól. Aztán megjelent a résben két Durci tappancs, és elkezdte pofozgatni az egeret.
– Szóval te vagy a tolvaj – kaptam oda az egérhez. – Lehet, hogy modern macska vagy, Durci pajtás, de ez az egér az enyém. Nem adom.
A kezemre csapott, aztán ki is bújt a nyomtató mögül, hogy meggyőződjön róla, valóban én akarom-e elvenni az ő egerét. Végül bölcsen bólintott egyet, és elballagott a konyhába vacsorázni. Azóta ha a gép elé ülök, mindig megnézem, nincs-e ott a cica, mert még képes a kezemre ütni, ha az egérhez nyúlok. Végtére is előbb volt az övé…
Karácsony közeledvén azon tanakodott a család, állítsunk-e karácsonyfát, s ha igen, mekkorát? A korábbi években – már csak Laci fiunk miatt is – legalább kétméteres fánk volt. Az évek alatt felgyűlt rengeteg dísz, égőfüzér, csillagszóró, ezüst sújtás, arany angyalhaj, meg egyéb kellék ott pihen a gardrób legfelső polcán. Csak a fa kell hozzá. Soha nem ültünk még karácsonyt gazdagon díszített karácsonyfa nélkül. Igaz, még Durcink se volt soha, aki levetkőztesse az ünneplőbe öltöztetett fenyőágakat.
– Hát akkor mi legyen? – ízlelgettük a kérdést, de komolyan felelni egyikünk se tudott rá. Az tény, hogy a virágvázát virágostul, meg vizestül magára borította. Az órát is lehúzta a szekrény polcáról terítőstül, meg a varródobozból is széthurcolta az összes cérnát. A lakás minden zugába jutott belőle egy-egy spulni. Viszont az is tény, hogy ez még a nyáron, meg az ősszel történt, akár gyerekcsínynek is tekinthetjük. Azóta komoly cicalány lett a mi kis szőrmók Durcink, már majdnem felnőtt macska. Három kiló. Sok mindent megért. Például azt is, amikor fölugrik a terített asztalra, és rászólok, hogy „nem a tiéd”, akkor nem bántja. Feltéve, ha nem valami igazán fogára való van az asztalon.
Szóval lehet beszélni vele. Meg lehet őt győzni. A múltkor is, amikor összerágta a nejem ceruzáját, az ölembe vettem, és elmagyaráztam neki, miért helytelen dolog ez, és a gazdi mennyire kereste, meg minden. Nem mondom, hogy többé nem csinált olyat, de olyan pofával bámult rám, mint az egyszeri gyerek, aki a félórás lelki fröccs után megkérdezte az apját: „Nem lehetne inkább két fülessel elintézni a dolgot?”
A sport is leköti a fölös energiáit. Használt alufóliából gyúrok neki labdát, azt kergeti a lakás összes helyiségeiben. Nemcsak állva tud focizni, hanem még fekve is kicselezi az első lábaival a hátsókat. Teljesen mindegy, hogy csatár vagy hátvéd pozícióban játszatják. Igaz, a fejjátéka még nem tökéletes, de a szájában hurcolja a labdát és így gyakorolja a partdobást. Kapusnak is roppant tehetséges. Akár egy méterre is fölugrik, és a levegőben kapja el a lasztit. Azon gondolkodom, hogy le kellene szerződtetni valamelyik klubhoz. Csak nehogy eladják külföldre, mint a legtöbb magyar tehetséget…
Nos, hát akkor legyen karácsonyfa, vagy ne legyen? Legyen, persze, hogy legyen, csak ne túl nagy, és ne legyen rajta túl sok csillogó-villogó dísz, ami ingerli Durcit. A kertünkben éppen volt egy kis fenyő, ami se nem túl kicsi, se nem túl nagy, és gyökerestől egy vödörbe ültetve pont megfelel a célnak. Ő lett az idei karácsonyfánk. A feleségem főzött szaloncukrot, én meg becsomagoltam csipkés szalvétába, meg alufólia köténykébe. Bevittük a szobába az öreg hokedlit, letakartuk egy zöld lepellel, erre állítottuk a vödörbe ültetett fenyőt. Felöltöztettük szaloncukorba, habkarikába, színes üveggömbökbe, angyalhajba, piros Mikulásba, és még az apró villanykörték is előkerültek. A fiam azt mondta, szebb, mint a tavalyi nagy fa.
Hogy mit szólt hozzá Durci? Csak állt, és nézett megbabonázva a sok színes, csillogó dísztől, s nem tudta, elfusson-e, vagy kipróbálja rajta az éles körmeit. A karomba vettem, és odavittem a fához.
– Nézd meg, Durcika, ez a tiéd is!
Egy ideig még bámulta félénken hozzám simulva, aztán elkapta az egyik papírgömböt, leszakította a fáról és elkezdett focizni vele. Végigkergette az egész lakáson. Később még leszakított egy szaloncukrot, meg egy habkarikát is, de nem ízlett neki. Talán a kis üveggömböt is leverte volna, de rászóltam, hogy „ne bántsd, nem a tiéd!” Rám nézett, bólintott, és elbújt a zöld lepel alá. Ezentúl ez lett a legkedvesebb búvóhelye. Ide gyűjtötte össze a papírgömböt, meg a szaloncukrot is. Ez volt az ő karácsonyi ajándéka. Azt hiszem, jövő karácsonyra egy pár futballcipőt veszek majd neki. Vagy a macskáknak két pár kell? No, ezt majd még megkérdezem valamelyik profi futballszakembertől.
Hozzászólások